A módosult tudatállapot egyfajta éber álommal jár, amiben a szerhasználó kreatív gondolkodása, szabad asszociációs készsége felerősödik, „ihletett állapotba” kerül, és munkamániássá válik. Egyéntől függően a szociabilitás is erősödhet. Mindezt nulla pennyért. A lejövetel viszont drasztikus, akár 12 órás kómába is zuhanhatnak a használók. Riport csak erős idegzetűeknek.

- Szegény ember vízzel főz – nevetgél szégyellősen az a londoni 2 gyerekes anya, aki bevallottan él a tudatmódosítás ezen formájával. – Teljesen véletlenül futottam ebbe bele. Néhány hete hajnalig írtam egy pályázatot. Tudja, hogy van ezekkel a határidős munkákkal... 3 óra alvás után, korán kellett kezdenem a napot, teljesen kábult voltam. Délelőtt folytattam a munkát, és azt vettem észre, hogy a katasztrofális fáradtság ellenére sokkal jobban megy az írás, sőt egy csomó más téma is eszembe jutott. E-mailekkel kezdtem el bombázni a munkatársaimat, dőltek belőlem az ötletek. Közben mintha valami nagy vattába lettem volna csomagolva, minden olyan puha és álomszerű volt. De még a munkánál is jobb volt, hogy aznap sokkal könnyebben beszélgetésbe tudtam elegyedni az ismerőseimmel, sőt, magamhoz képest brillíroztam. És valahogy minden érdekesnek tűnt, az éppen bejelentett költségvetés gazdasági következményei, egy ruhabolt-hálózat térnyeréséről szóló hír a híradóban, minden. Érdeklődő felnőtt embernek éreztem magam. És nem került egy pennymbe sem. Elmeséltem a barátaimnak, és sokan közülük nem vettek azóta se alkoholt, se mást, ha érti, mire gondolok. Az egyetlen mellékhatás a karikás szem – mosolyog bágyadtan az asszony.

Dr. M.Rich, a fulhami kutatócsoport vezetője azonban óvatosságra int. – A tudomány alváshiánynak nevezi ezt a jelenséget, de még nagyon keveset tudunk róla. Azt viszont már most biztosan kijelenthetjük, hogy rendkívül veszélyes. Az eddig megfigyelt esetek mindegyike 10-12 órás kómaszerű alvással végződött, amit egy szellemileg felfokozott állapot előzött meg, melyben a kísérleti alanyok gondolkodó lénynek érezték magukat és úgy is viselkedtek. Amíg nem tudunk meg többet a jelenségről, mindenképpen javasoljuk az A kategóriás besorolást.

Az utca emberének máris megvan a véleménye.

 

- Szégyenletes, hogy mikkel élnek manapság az emberek – mondja elítélően Christina, egy kelet-európai bevándorló. – Kábítóznak, aztán csak fetrengenek, mint a disznók. Bezzeg a mi időnkben nem voltak ilyesmik. De ha én megpróbáltam volna, az apám a szart is kiverte volna belőlem, már bocsánat, hogy így mondom. És tudja mit, igaza lett volna – azzal kiissza a maradék sörét és egy jól irányzott dobással az utcai szemetes mellé dobja a sörösdobozt. – ...zdmeg! Na, mindegy.

illustration

Update on the family

2014.01.27. 00:56

A sógorom felhívott a napokban és olyan ügyesen meginterjúvolt a családról, hogy legszívesebben rögtön leírtam volna a válaszaimat és azonnal posztoltam volna ide. De mondjuk, hogy ezt csináltam.

„- Isti? Milyen az új munkahely?

- Háát... nem az az álommeló. De most már az a kérdés, hogy hol van az az álommeló, van-e egyáltalán. Exceltáblákat bűvöl egész nap, jelentések, kimutatások... 112 emberrel dolgozik egy nagy teremben (open space office), néma csönd van, senki nem beszélget senkivel, mindenki dolgozik, mint a güzü, mondjuk meló van bőven. A menedzserek üvegkalitkákban tárgyalnak, ki se dugják az orrukat egész nap. Semmilyen társasági élet sincs, a munkatársak nemhogy együtt mennének ebédelni, még csak nem is köszönnek egymásnak a liftnél állva. Gyár. Már várom a képeket az íróasztal alatt szunyókáló munkatársakról. De Isti nem panaszkodik, csak röhögve meséli mindezt. Ezt is értékelni kell: határozatlan idejű állás, egy négytagú családot eltartó fizetéssel. De nem itt fog megöregedni.

- És te? Keresel már állást?

- Persze. Bár még nem tudom, mikor tudnék kezdeni. Dancidunc teljesen megkötötte magát és nem hajlandó szobatisztává válni. A téli szünet előtt már egész jól állt, párszor már használta az ovi sloziját is, de azóta visszaesett. Mindennap bepisil, mindig pár perccel azelőtt, hogy megérkeznék, jó, ha engedi, hogy átöltöztessék. Ezért nem maradhat az oviban egész nap, el kell hoznom fél 2-kor. De ettől függetlenül kipofoztam az önéletrajzomat, van már accounts payable-ös, meg adminisztratívos és pályázatírós is. Regisztráltam 4-5 állásportálra, üzletire meg civil szektorosra is, naponta kapom az értesítéseket a megfelelő állásokról, és küzdök az idővel, hogy be tudjak adni elegendő jelentkezést.  Január 10 óta tíz jelentkezésnél tartok, elég sovány. Akkor lennék végre nyugodt, ha tömegesen adnám be a jelentkezéseket. Úgyhogy január végével fel is mondtam az önkéntes munkámat, hogy több időm legyen melókeresésre. Épp eleget voltam ott, 4 hónap, kicsit belerázódtam az angol munkakörnyezetbe, a nyelvi közegbe (na jó, még van hova fejlődnöm), a civilszervezetesdibe, szereztem helyi munkatapasztalatot, kapok referenciát, szóval ez így kerek.

- És hogy megy a játszótér-projektetek? A magyarországi?

- Fúú, az pörög ezerrel, annyi a meló, hogy azt se tudjuk, hova kapjunk, hány irányba szaladjunk, én egész nap ezzel tudnék foglalkozni. Legszívesebben csak ezt csinálnám, de ebből nem tudunk még megélni. Előbb játékeszköz-prototípusokat kell valahogy előállítani, központi helyekre kitenni, aztán jöhetnek a nyálcsorgató vevők. Most csináljuk a honlapot, tárgyalásban állunk egy önkormival, ingyen vállalkozásfejlesztést nyertünk, egy műszakitervező csapat áll csőre töltve... És megy a netwörkölés, mindenkivel dumálunk, akinek bármilyen köze van játszóterekhez, sérült gyerekekhez, vállalkozásindításhoz, marketinghez. Elképesztően izgalmas az egész!

- Hát ez nagyon szuperül hangzik! Na és mi van a srácokkal? Marci szereti már a focit?

- Teljesen belezúgott a fociba, a megszállottja lett minden téren! Gyűjti a focistakártyákat, a Premier League-ét, minden játékosnak tudja a pozícióját, de még azt is, hogy hány százalékos a kapurarúgásban vagy a szerelésben, ezzel nyúz minket folyamatosan. Képes végignézni egész közvetítéseket az apjával, és utána napokig meséli, hogy ki és hogyan rúgott gólt, még el is játssza, lassítva is. Ja, és hétközben minden nap suli után ki kell menni focizni valami focipályára, szerencsére van két park is a sulihoz közel, ahol van műfüves vagy milyen pálya, az a lényeg, hogy nem beton. Én már szerdánként zöldülök a focimérgezéstől, úgyhogy diktatórikusan bevezettem az uszodai pancsolást szerdánként, így nem olyan monoton a hét. Most vasárnap pedig elmennek az első meccsükre, Chelsea – Stoke Cityre a Chelsea stadionjába.

- Hú, akkor biztosan nagyon várja már, hogy vasárnap legyen. És a suli hogy megy, beszél már kicsit angolul?

- Nem sokat mesél a suliról, néha azt, hogy mit játszottak az osztályban, milyen mesét meséltek nekik, vagy milyen betűt tanultak, most például a ch-t meg a sh-t. De inkább arról mesél, mit játszott épp valamelyik iskolatársával. A másik első osztályból van egy-két barátja, meg nagyobb fiúkkal barátkozik, kergetőznek, azt mondja. Viszont a tanítói párszor már büszkén mesélték nekem, hogy öröm őt tanítani, mert csupa figyelem, mindig érdekli, amivel épp foglalkoznak, és azonnal megért minden feladatot, van, hogy ő is jelentkezik válaszolni. Ügyesen olvassa a mesekönyveket, bent is, itthon is, volt, hogy valami rövid magyar mesét elolvasott Daninak. Az utcán mániákusan olvas, mindent elolvas, amit tud, útjelző táblákat, cégtáblákat, a buszokon a végállomás feliratát. El tud számolni angolul százig, meg lelkesen énekel a többiekkel, karácsony környékén folyamatosan little lord jesusről zümmögött Danival. De a mondókákon, énekeken kívül nem nagyon mond semmit angolul, a tanítói is ezt mondják. Mindegy, majd belejön. Volt már, hogy a játszótéren azt kérte, angolul beszéljek inkább, hogy a többi gyerek is értse. És egy csomó szót Istitől tanul, issza minden szavát, Isti most a nagy példaképe, a hőse. Amit én mondok, azt az apjától is megkérdezi, és egyáltalán, csak az érvényes, amit Isti mond. Nekem nagyon tetszik, tök büszke vagyok, hogy így bízik az apjában, meg így ragaszkodik hozzá.

- És Dani, ő hogy van?

- Hát, van a szobatisztaság-ügy, ugye. Ezt leszámítva minden rendben van vele, az ovit megszokta, bár nincs elragadtatva tőle, de mostanában már megnevezett egy-két óvónőt, akit szeret. Még ő sem beszél angolul, de lelkesen magyarázza, milyen szavakat tanult, mert éjjel-nappal tanítják az angolul nem beszélőket, még ebéd közben is magyarázzák a spoon-t meg a knife-ot. Ő is focizik velünk délutánonként, alig bír belerúgni a bőrlabdába, olyan nehéz, de legalább jól tudja vezetni. És nagyon szeles, vakmerő meg vad, de szerencsére csak családon belül, az oviban viszonylag nyugis, csak minket nyúz, vagy Marcival vadul, verekszik. Pankrátor, kamikaze és kaszkadőr egy személyben. És iszonyat hangos, de hát ugye Marcit kell túlharsognia, és ez nem könnyű feladat, de ő megbirkózik vele. A békés családi vacsorák... na, azok nem léteznek, estére rendszeresen zajmérgezést kapok. De amikor csendben van, mondjuk alszik vagy kihagy két őrület között, akkor nagyon cuki, mint egy kis angyal, segít ruhát teregetni vagy főzni, és kisegér-hangon cincog nekem. Komoly hullámvasút!

- Ezek szerint nem unatkozol, hehe.

- Neem, azt nem mondhatnám. És ti hogy vagytok? ...”

blog family update

Kivándorlás

2014.01.20. 00:49

Szűkebb hazám, Újlipótváros Facebook-csoportjában egy kivándorlásról szóló kérdés 166 hozzászólást produkált, és nem egysorosakat. Miközben a falumbeliek erről beszélgettek, én egy londoni kávézóban egy francia es egy belga anyukával épp az angliai életről cseverésztem lelkesen. Később olvastam el a lipóciaiak eszmecseréjét, s egyrészről egy az egyben belinkeltem volna a délelőtti kávézós beszélgetést lelkesítésképpen, másrészről pedig sok gondolatot indított el bennem.

Amikor elindítottam a blogomat, a mottót próbáltam pontosan megfogalmazni. "Nem csupán az elmúlt pár év, hanem az elmúlt pár évtized miatt megyünk. Levegőért, perspektíváért, élményekért. [...]" Tényleg, nem mondhatom, hogy annyira el voltam keseredve a jelenlegi közélet miatt, hogy Európa legnyugatibb végébe meneküljek. Úgy érzem, sokat kibírok. Ha nem mentem el akkor, amikor személyes tapasztalataim alapján lassan rájöttem, hogy a magyar lakosság szinte teljes egészében cigányellenes és nagyobbik része homofób, akkor most hova ugráljak. Ennél rosszabb nem lehet a helyzet, ennél lejjebb nincs. Szólásszabadság, fékek és ellensúlyok... már csak a smink, ami elkenődött. Extrák, amik leszakadtak a járgányról a nagy iramban.
Mi azért is léptünk le, mert gyerekeink lettek és őszintén szólva ez beszűkítette az anyagi lehetőségeinket. Szó sem volt éhezésről, de azon túl... új ruha, új cipő, nem beszélve nyaralásokról, hétvégi programokról, majdani zeneórákról, fociedzésekről... Ugyanakkor azt láttuk, hogy külföldön, hasonló státuszú szülők simán meg tudják ezeket adni a családjuknak. Kedvenc példám volt a brüsszeli szobafestő-mázoló, aki minden hónapban egy hétvégére el tudott utazni a családjával egy európai nagyvárosba. Gyanítom, nem azért, mert hülyére kereste magát, inkább azért, mert ez a fajta luxus Nyugat-Európában megfizethetőbb.
A gyerekek megjelenésével egy új megfontolás is bejött a képbe: milyen közegben akarjuk felnevelni őket? Olyan bölcsibe járjanak-e, ahol a cigány kisfiút folyamatosan megszégyenítik a gondozónők? Olyan oktatási rendszerbe eresszük-e be őket, amely kiöli belőlük először a kisgyereket ("játszani is engedd" dehogy enged), aztán a kreativitást? (A most 5 éves Marci születése óta azon agyalok, hogy hogyan úszhatná meg a hagyományos iskolarendszert a gyerekem. Eddigi legjobb ötleteim a Waldorf-suli és az otthon tanítás volt, utóbbi elég utópisztikus, lássuk be.) Agymosottak legyenek-e a suliban elhangzó bődületes erkölcsi hülyeségektől, DADA-program és erkölcstankönyv? És akkor nem soroltam a valódi szolidaritás meg a valódi közösségek hiányát a mindennapokban, az elidegenedettséget, ami napi szinten üt pofon. Én már megszoktam, tudok vele élni, bár lehet, hogy végül betelne a pohár, na de ha van lehetőség valami jobbra, már miért ne merüljek el benne egy kicsit (vagy nagyon)? A gyerkőceinknek meg pláne megadnám ezt a lehetőséget.
Hajtott a külföldön élés izgalma is minket, néhány rövidebb (3-6 hónapos) próbálkozásom után már szívesen kipróbáltam volna egy kicsit hosszabb menetet is, mentünk tehát kalandvágyból is. Ha ép lélekkel megússzák a gyerekek ezt a nagy változást - az ismerős személyek és helyek eltűnését, az anyanyelvi közegük családi méretűvé redukálódását, új nyelv megtanulását, az 1-2 évnyi nyelvi bénázásokkal járó frusztrációt -, akkor ez az egész újélet-kezdés óriási tapasztalat lesz számukra is, szerencsés esetben nyitottak lesznek a változásokra, sőt, talán még kívánják is, én legalábbis ezt is remélem.
Félév londoni lét után korai lenne mérleget vonni, de az eddigi tapasztalataimat szívesen elmesélem (ez kb. a francia és belga anyukákkal való kávéházi beszélgetés kivonata).
A srácaim sulijába 34-féle anyanyelvű diák jár ( 7 osztályos kis intézmény, 10 osztálya van, 25-26 gyerekkel osztályonként), az iskola tehát masszívan ki van téve a bevándorlóknak, és eddigi tapasztalataim alapján úgy látom, derekasan helyt áll. A gyerekek jó része már az óvodában megtanult valamennyire angolul, az iskolai tanerő pedig szinte minden energiáját arra fordítja, hogy ezt az angol tudást tökéletesítse. A tanítási metódus nagyon változatos, sok-sok játékos formát használnak,  így a tényleges tanítás napi 2 órája még a kicsi gyerekek számára is elviselhető. (Pár napja voltam nyílt napon Marciéknál, úgyhogy nem a levegőbe beszélek.) A kicsik számára a nap többi része már tényleg játék bent és az udvaron, éneklés, mondókázás. A suli felvesz nehezen kezelhető gyerekeket is, sőt van egy teljes osztály autizmussal élő gyerek, úgyhogy rendszeresen látni krízist, hisztit a folyosón. De még nem láttam olyan tanárt, aki elvesztette volna a fejét; higgadtan, türelmesen és kitartóan bánnak a bajban lévővel, tisztára, mintha mind ki lennének képezve kríziskezelésre. Én pedig örülök, hogy ezek a gyerekek nem kisegítő iskolába járnak (nem is tudom, van-e ilyen itt egyáltalán), hanem együtt a mieinkkel, és hogy a gyerekeink látják ezeket az eseteket és megtanulnak együtt élni a "normálistól" eltérővel.
Számtalan jelét láttam annak, hogy itt az emberek nyugodtabbak, derűsebbek. Az első hetek egyik legüdítőbb élménye az volt, hogy az utcán szembejövők szemkontaktus esetén mosolyognak, a barátságosabbja még köszön is. Mára ezt már megszoktam, de még mindig örülök neki, inkább a rosszkedvűek tűnnek fel, ők valószínűleg turisták vagy kelet-európaiak.
Amikor a sarki boltos megtudta, hogy most költöztünk ide, "welcome in London" felkiáltással üdvözölt. Egy utcai zöldséges, akinél 1-2 hetente veszek valamit, az utcán megismer és köszön - egy olyan közegben, ahol többszáz vevője van egy nap. Bárhova belépek, "how are you today?" kérdéssel köszöntenek. Pontosan tudom, hogy ez a mi jónapotunkkal ér fel, és hogy ez a fajta érdeklődés nagyon is behatárolt, mégis, már a nyelvben ott van az egymás felé fordulás, és ez szerintem igenis számít.
Azon még egy darabig ámuldozni fogok, hogy az autósok milyen higgadtan és előrelátóan vezetnek errefelé. A környékünkön sok a szűk utca, ahol egyidőben nem fér el egymás mellett két autó. És mit csinálnak az autósok? Ha két autó szembe találkozik egy utcában, az húzódik le, amelyik hamarabb talál üres helyet a parkoló autók között, s így szépen utat adnak egymásnak. Nem mennek bele egy anyázós, dudálós, tolatós helyzetbe, hanem higgadtan és előrelátóan azaz még időben megoldják a helyzetet, naponta tucatszor, ahogy elnézem a rutinjukat.
A derűs hozzáállás két nagyon szép példáját láttam a buszon. Egyszer egy fékezéskor elszabadult bőrönd keltett nagy vidámságot a buszon, a bőrönd tulaját is beleértve. Nem volt bosszús arckifejezés, rosszindulatú megjegyzések, csak poénok és mosolygás. Egy másik alkalommal egy leszállni készülő idős bácsit hallottam, ahogy szintén idős hölgy utastársát próbálta igyekvésre buzdítani "hurry up, hurry up" felszólítással. Ezt a derűt és öniróniát legkésőbb erre az életkorra szeretném én is kifejleszteni.
És ha a perspektívát egy kicsit tágítjuk: tele a város, a mi városrészünk is önkéntesekkel, a használtruha-boltoktól a vérprofi információs tanácsadó irodákon és általános iskolákon át a zavarodottaknak helyet adó kávézók konyhájáig... Át van itatva az egész társadalom az önsegítés szellemével, bármennyire esetlen és amatőr is néha, mindenképpen több, mint a semmi és jobb, mintha külső segítséget várnának. Még a szemétlerakást tiltó önkormányzati tábla is úgy van megfogalmazva, hogy az  "értünk, a közösségért, együtt összefogva" jön le üzenetként, nem pedig a rideg hatósági tiltás, a fölénk tornyosuló hatalom dörgedelme. Ezen a vonalon továbbmenve egy kicsit: a korlátokra, ahova nem szabad bringát leláncolni, nem az van írva, hogy ide tilos bringát láncolni, és ilyen-olyan bírság, hanem hogy az ide leláncolt bringákat elviszik innen, punktum. Ebből mindenki ért. Szerintem így kell felnőttként kezelni az embereket.
Úgyhogy a kezdeti jeleket látva én bizakodó vagyok a jövőbeni életünket illetően. És ha egy szép napon én is munkába tudok állni, akkor még a Kánaán is eljöhet számunkra ;)
IMG 0273

Ovisok, sulisok, meg a resztli

2013.12.01. 04:34

Összegezve az elmúlt másfél hónapot: őszi szünet, látogatók, új ovi, gyerekkönyv-ajánló, új meló.

Túl vagyunk az első iskolaszüneten. Az angol sulikban 3 szemeszter van: őszi, tavaszi és nyári. A téliről - jogos önkritikával - lemondtak; itt nincs tél (lásd még a magyar eladólány cinkos kérdését a 12 fokos napsütéses délutánon: "hogy bírjátok a telet?"). A szemeszterek végén természetesen szünet van: az őszi és a tavaszi után 2 hét, a nyári után 6 hét. Azonban nagyon gyerekbarát, ámde dolgozószülő-ellenes módon még a szemeszterek közepén is van 1-1 hét bónuszszünetecske. A gyerekeknek mindenképpen jó, hogy kicsit fellélegezhetnek (frászt, egész héten a házifeladatként elkészítendő emergency vehicle-lel terrorizáltam Marcit, végül jó részt én készítettem el, elismerem, a legnagyobb élvezettel), a szülőnek meg főhet a feje, hogy miként oldja meg a gyerek elhelyezését. Én már azt sem értettem, hogyan tudják a szülők munka mellett 9-re vinni a gyerekeiket a suliba, és negyed 4-re értük menni (kb. két megoldás kínálkozik: vagy az egyik szülő nem dolgozik, vagy az egyik szülő későn kezdi a munkát és sokáig dolgozik, a másik meg fordítva). A szünet alatti gyerekfelügyeletre is lehet több megoldás: 1-2 környékbeli suliban van ügyelet jó pénzért, lehet gyerekfelügyelőt fogadni vagy magánoviba adni őket még jobb pénzért. Úgy tűnik, hogy ennek megoldására külön keretet kell képezni a családi költségvetésben, havonta megtakarítani, különben a szünetes hónapokban nagy meglepetések fognak érni minket.

Na, de ezt a kérdést egyelőre megoldottuk, az önkéntes-munkahelyem maximálisan tolerálta a távollétemet. Úgyhogy itthon lébecoltunk, bejártunk a városba, együtt ebédszüneteltünk az apjukkal, stb. Látogatók is érkeztek: a szünet elején egy nagybácsi és egy nagymama, a végén pedig egy barátnőm és a kisfia, egyben Marci barátja is; voltak nagy városnéző túrák.

Az őszi kisszünet után jött Dancidunc beszoktatása az új oviba. Ezerrel készült már, hogy Marci sulijába járhat és végre eljött a nap, amikor együtt roboghattak az iskolába - Marci futóbringán, Dani rolleren. A beszoktatás 6-8 hétig tart (!), az első héten kellett bent maradnom, ami tökéletes alkalom volt megfigyelni az óvoda délelőtti életét. Az ovi egyetlen nagy, talán 80-100 nm-es terem térelválasztókkal, bútorokkal kisebb részekre osztva kb. 40 gyerek és 5 óvónő számára. Az egy óvónőre eső gyerekszám tehát nem rossz, rádásul eddig mindig voltak kóbor gyakornokok, egyéb beazonosíthatatlan funkciójú felnőttek is. Mégis elég komoly őskáosz hangulat van, nem is a gyerekek viselkedése, mint a létszáma, na meg a nagy tér és a rengeteg játék miatt. A gyerekek egészen meglepő módon szépen eljátszogatnak egymással vagy külön, nincs civakodás, csak néha akad 1-2 gyerek, aki rácuppan a hangszerekre (ami ugye ebben a korban a zörgős-ütős hangszerekre korlátozódik, sajnos nem a nagybőgőt pengetik mélabúsan), vagy egyszerűen csak elkezd torkaszakadtából kiabálni. Jut eszembe, speciális nevelési igényű gyerekek is vannak a csoportban. A gyerekeket láthatóan a legkevésbé sem zavarják furán viselkedő kollégáik, ami már önmagában is szuper dolog. Azt nem tudom, hogy mennyire súlyos eseteket vállalnak be, kétségtelenül vannak furcsán viselkedő gyerkőcök, és az is biztos, hogy minden óvónő ilyen spéci szókártya-csomaggal az övén rohangál, szóval az autik pl. jöhetnek (főként, hogy a suliban van egy spéci osztály az autizmussal élő gyerekeknek).

Eléggé tagolt az ovisok napja: 9-kor érkeznek, f10-kor csoportgyűlekező (a foglalkozások számára 2 csoportra osztják a gyerekeket, Dani a Rókák és Nyulak csoportba került, ezen belül már lehet, hogy az ovisra bízzák, hogy melyik állattal azonosul). Itt egy komolyan strukturált (sajtkukacok számára kínzó) 20 perc következik, ahol mindenkit név szerint köszöntenek, illik válaszolni is, egy ovis összeszámolja és táblára írja, hányan vannak, majd szó esik az időjárásról egy dalocska bevezetésével ("What is the weather today?") és arról, hogy milyen nap is van ma (vonatkozó nóta: "Monday, Tuesday, Wednesday"). Szerencsés esetben ezután már csak azt a kardinális kérdést kell minden egyes megkérdezettnek megválaszolnia, hogy inside or outside akar játszani. Kevésbé szerencsés esetben még terítékre kerül valami mondóka/gyerekdal is (nekem a Jack és Jillhez volt szerencsém, de szerencsére azóta voltak Dani számára ismerősebb dalok is). A szeánszot szükség szerint (vagyis majdnem mindig) megszakítják egy kis helyben ugrabugrálással. Nem rossz ez a 20 perc azoknak a 3-5 éveseknek, akik tudnak ennyi időre összpontosítani. Lakonikus tömörséggel csak annyit mondanék, hogy Dani nem tud. Szerintem még akkor sem tudna, ha értene angolul, így meg ugye... Hát ez van, le kell nyelni(e).

Viszont utána 10-től 11-ig teljes szabadság van kint vagy bent, ki mit választ. Dani, ha szerencsés és van egy kis átfedés az iskolások szünetével, még találkozni is tud Marcival az udvaron, az első ilyen esetet 2 napig mesélték lelkesen. 11-től készülődnek az ebédhez (kabát le, pisi, kézmosás), fél déltől ebéd, ami szintén kicsit átfedésben van az iskolások ebédidejével (újabb testvértalálkozó, lelkes integetések és puszidobálások az ebédlő két végéből), aztán a nyelvtanulós félóra, ami szerencsére tematikus éneklés, mondókázás (az ebédelés alapszavai, vad-és háziállatok, stb.). Már kikémleltem, hogy ezt Dani élvezi, úgyhogy ennek örülök. Ez fél 1-ig tart, utána megint udvaron játszás következik, de ez még Duncnál nem játszik, mert jelenleg ezen a ponton kel elvinnem. Volt egy hét 9-től 10-ig velem, aztán 1 hét ugyaneddig, de nélkülem, aztán 1 hét 11-ig, 1 hét f12-ig, most f1-nél tartunk, tehát már bent ebédel Dunc, de ha minden igaz, még 2 fázis (f2-ig, illetve a végéig maradás) van hátra.Ha a karácsonyi szünetig be is szokik, a 2 hét szünet alatt tökéletesen el fog szokni az egész ovi-ottléttől. És akkor még nem is beszéltünk a szobatisztaságról, ami korántsem halad  fényesen: csak otthon, csak bilit, kivételes esetben parkban fát hajlandó használni, és ebben egyelőre elég határozott. Szóval az egésznapos ottlét felé vezető út egyelőre még finoman szólva rögös. Viszont meg kell, hogg jegyezzem: a munkahelyem elképesztően támogató volt a beszoktatás első pár hetében, amikor egyszerűen nem volt annyi szanadidőm egyben, hogy érdemes legyen bemenni az irodába, E-mailekben biztattak, hogy adjak elég időt Daninak, magamnak, saját sztorijaikkal jöttek, hogy mennyire megérte a beszoktatásra rááldozott idő, stb. Persze simán lehet, hogy az üzleti szférában nem lettek volna ennyire támogatóak, de ezért is választanám a civil szférát munkahelyül, ha tehetem.

Ennél sokkal simábban halad Marci dolga, akit megbecsülés és tanítói büszkeség övez. Az olvasókönyvként szolgáló kis füzeteket szorgosan olvassa fel itthon (Dani nagy örömére) és az iskolában, ügyesen írja a betűket, alapszámolást tanul (rajzolj a 4 almához még egyet és írd le, az mennyi) és kis szókártyákról tanulja az első osztályban legfontosabbnak tartott szavak olvasását (az első évben 45 szót kell megtanulni elolvasni, és a tanítónő november végén tehetetlenül széttárta a karját, hogy az utolsó adag szót is odaadta Marcinak, nincs több). Az első róla való konzultáción azt firtatta a tanítónő, hogy Marci játszik-e vagy próbál-e beszélni angolul, mert hogy a suliban sem velük tanítókkal, sem a társaival nem beszél angolul (én azt láttam, hogy 1-2 szót használ, "look", "come"). Amikor megtudta, hogy Marcot mennyire érdeklik a metróvonalak (tudja a 13 metróvonal és sok-sok metrómegálló nevét), másnap vonatot adtak neki játszani és rajzoltattak vele metrós képet (amiből az lett, hogy egy vonalra leírta a District Line összes megállójának nevét), amit büszkén kitettek az osztály falára. Marci pedig, limitált kommunikáció ide vagy oda, tök lelkesen játszik a gyerekekkel, kedvenc pajtásai vannak a szomszéd első osztályból, és egészében úgy tűnik, hogy élvezi az iskolában töltött időt. Nagyon örül, ha Danival tud találkozni az udvaron vagy az ebédlőben, és még nagyobb lesz az öröm, ha majd együtt játszhatnak ebéd után az udvar játszóterén.

Ami a szüleiket illeti, az apjuk megint egy kisebb csodát vitt végbe, egyre stabilabbá téve a család angliai életét: sikeresen megszerzett egy határozatlan idejű állást. Az csak bónusz, hogy nagy nevű cégnél fog elhelyezkedni, és szakmailag tud majd fejlődni az új pozíciójában. A projektszerződések országában az ő második állása határozatlan idejű! Csak összehasonlítás végett: a jelenlegi főnöke 8 évig ment projektről projektre, mire a jelenlegi munkahelyén határozatlan idejű szerződést kínáltak neki. És további összehasonlításul: az összes fejvadász összes állásajánlata határozott idejű, projektre szóló. Ennek fényében óriási mázli, na meg rátermettség és (aki ismeri a pasimat, tudja) ismét emberfeletti teljesítmény volt ezt az állást megszerezni. Úgyhogy most egyszerre iszonyat büszke és nagyon megkönnyebbült is vagyok, a stabil lábunk most már megvan.

Még én vagyok hátra, és az én elhelyezkedésem sem tűnik könnyű feladatnak. Eddig inkább az otthoni szálak működnek: megírtam az első könyvajánlómat külföldről (Imbusz mester új könyvéről), ezerrel hajtjuk a mi kis játszótér-projektünket: potenciális finanszírozókkal tárgyalunk (!), gyárlátogatást szervezünk, a vállalkozás olyan rejtelmes útvesztőjébe gabalyodtunk, hogy egy business model canvas-sal való egész éjszakás hadakozásom után megvilágosodásszerűen éreztem át a gyerekeim hasonló bolyongását a számukra szintén idegen angol közegben (remélem, hogy ők is sikeresen megbirkóznak a maguk business model canvas-ával). Emellett még két megkeresést is kaptam a pályázatírástól a teljes forrásszervezésig (persze mindkettő "utófinanszírozású" lenne). Ezeket kellene bevállalni, ha lenne hozzá merszem meg anyagi keretünk, hogy időt és energiát fektessek a jövőbe, de egyelőre nincs, egyelőre kellene a stabil fizetős meló, és aztán valahogy elkezdeni ezeket a lehetőségeket is megragadni. Mert ezek sokkal izgalmasabbak bármilyen álláslehetőségnél, ami eddig a látóterembe került. És még szerencsésnek nevezhetem magam, hogy megtalálnak az izgalmas feladatok. Remélem, meg is várnak. Vagy jönnek mások. Folyt.köv.

IMG 1380

Hát kérem, ezerrel dübörög a beilleszkedés: apa, anya dolgozik, gyerekek intézményesítve, ezt se reméltem még 2 hónappal ezelőtt. Az úgy volt, hogy a nyári szabadságok végetértével minden intézménybe visszaköltözött az élet. Így lett a nagynak sulija, ezt már megírtam, s így a kicsinek ovija, nekem meg egy melóhelyem, erről meg most.

Danccal egy mocsok esős napon látogattuk meg leendő oviját, és stílszerűen bele is futottam a korábban már kririzált gyerekintézményesítési történet újabb pofonjába: az önkormi által gondozott árlista a saját (!) ovijaikról khm némi frissítésre szorul, kb. 1/3-ára nőtt a kiszemelt oviban a gondozási díj. Hát, vettünk egy nagy levegőt, és befizettük Duncot egy körre. Az ovi amúgy klassz: lasszóval fogják a gyerekeket, most 8-an vannak a 20 helyre és a 3 gondozóra, de péntekenként rendszeresen csak 3 gyerek van. Egy tágas terem a szobájuk kézműveskedős/ebédelős résszel, életnagyságú babaszobával, autós sarokkal, meg egy "csendes szobával", a könyvek és kirakók birodalmával, ahol egy számítógép ontja magából a gyerekdalokat és mondókákat. Még egy szeletnyi füves udvar is van a mozgékonyabb gyerekeknek, ahova szabad a kijárás szinte egész nap.

A beszoktatás úgy ment, mint az álom. Az első napon még bent voltam Danival, s miközben ő egyre messzebb merészkedett tőlem, mi szépen letudtuk az adminisztratív teendőket (a végére már fejből tudtam a saját és a pasim telefonszámát, meg az indiai háziorvosunk nevét). A második napon ott hagytam 2 órára, és az ovi körül bolyongtam ugrásra készen, ha telefonálnának. Harmadnaptól már vihettem az ebédet neki, hogy ő is együtt kajálhasson a többiekkel. A gondozónők szerint tök nyugodtan viselkedett, elmerült a játékaiban, persze rácuppant a számítógépre is, és az udvari játékokat is kipróbálta. Kicsit hitetlenkedve, de elfogadtam, hogy Daninál csont nélkül átment az echte angol óvoda. Néha sikerül úgy érkeznem érte, hogy még kukucskálni tudok egy kicsit a szobaajtó kisablakán, és látom, hogy felszabadultan, teljes természetességgel jön-megy, ha valami strukturált tevékenység van (elindulás előtt még körben ülve éneklés pl.), abban abszolút részt vesz, és lelkesen imitálja a többieket. Mostanában rákaptam, hogy miután beviszem reggel, még picit kukucskálok ugyanazon ablakon. Azt látom, hogy rögtön kipécéz valami játékot magának, vagy bevágtat a "csendes szobába" számítógépezni. Úgy tűnik, hogy a legkevésbé sem zavarja, hogy nem érti, mit mondanak neki, vagy hogy őt nem értik meg. Valószínűleg a leglényegesebb dolgok egyben a legegyszerűbbek is: a "sit down, wash your hand, lunch, water, apple, nappy"-vonal gyorsan átment a srácnál.

Az ovi Achilles-sarka a nyitva tartása: 9:30-tól 1:30-ig (De hogy tudnak így munkát vállalni az anyukák? kérdeztem az ovi vezetőnőjétől, bőven belegyalogolva ezzel a hölgy komfortzónájába, egzisztenciális kérdéseket a világnak ezen a felén nem feszegetnek, a válasz ennek megfelelően a jól bevált "I knooow..." volt). Ilyen nyitva tartás mellett jó esetben napi 3 óra munkát tudok vállalni, de ha nem az ovi környékén van a melóhely, akkor kevesebbet. Persze lehetne childmindert fogadni, de csóri gyerekeket lehet, hogy nem most tenném ki egy újabb sokkoló újdonságnak. Úgyhogy egyelőre marad az otthonülés.

Vagyis dehogy! Egy NIOK-szerű civil szervezettel megbeszéltem, hogy amíg nem találok valami rendes (értsd fizetős) munkát, addig az önkéntesük leszek munkatapasztalatért, anyanyelvi munkakörnyezetért cserébe. Egy esernyőszervezet, amely más civil szervezetek számára nyújt szervezeti, forrásteremtési tanácsadást, szervez képzéseket és networking-lehetőségeket, bőven tud munkát adni bármely betévedő önkéntesnek. Úgyhogy egyelőre heti 2 napban élvezem az irodai infrastruktúrát, angol (na jó, nigériai, kolumbiai, jamaikai, kenyai, talán egy angol) kollégák társaságát, felveszem a bejövő hívásokat (azóta kicsit sótlanabb lett a szervezet kommunikációja ezen a téren, mivel fogalmam sincs, ki a hívó, milyen jelentős szervezettől telefonál, nincs how-are-you?-I-can't-complain-yourself? típusú csetelés, csak a rideg funkcionalizmus :D ), csinálom a rám szabott feladatokat. Múlt héten már azt is elértem, hogy maradt munkám a következő hétre is, juhhé.

A munkaidőm piacképes hosszúságúra nyújtásához Marci sulijából jött a megoldás: a suli óvodája, ahova beadtam Dani jelentkezését egy januári felvételben reménykedve, behívott minket ovilátogatásra. Ahol kiderült, hogy Danit már 3 éves korától azaz novembertől felveszik, nem kell megvárni a januári szemesztert, ráadásul ekkortól ingyen jár neki az óvodai ellátás. És ez az ovi 9-től fél 4-ig van nyitva, és Marciék sulijával van egy épületben! Na ezzel a nyitva tartással, na meg jól összehangolt családi logisztikával már akár 6 órás munkát is tudok vállalni. (A feltétel Dani szobatisztasága, úgyhogy sajna ez a gyerekem sem használhat addig pelust, amíg csak akar.)

Így hát a legkisebben fog csattanni a ostor és intézményt vált egy hónap múlva. Azzal szédítem, hogy Marci sulijába járhat majd, csak egy másik terembe, hátha így könnyebben veszi a váltást. Úgyis iskolába akart már járni, hát most mehet.

A napjaim így már kellően zsúfoltak: a nemdolgozós napokon apróbb ügyintézések (kértem végre tb-számot), vásárlás/háztartási teendők, állásvadászat a neten, pesti projektben melózás (na, az eszi igazán az időt!), mindenféle apróság (a legutóbbi délelőttömet angol gyerekdalok vadászásával töltöttem, de annyira megérte látni a srácok képét, amikor meghallották a Wheels on the bust.) Ezek a napok (de csak a 10-től 1-ig tartó rész!) úgy röpülnek el, mintha valaki kakaót adna az időgépre. Fél 2-re Daniért megyek, aki általában elalszik a babakocsiban, így haza sem tudok menni vele (eddig egyszer csináltam meg, hogy az egy méter széles lépcsőház aljában hagytam babakocsistul és nyitva hagytam a bejárati ajtót nálunk, az elsőn), úgyhogy az az időszak is vásárlásba, apróbb intéznivalókba torkollik 3-ig. Ekkor Marcit is elhozzuk az iskolából, és kimegyünk valami parkba, "hadd mozogják ki magukat a gyerekek". Aztán fél 7 körül hazamászunk, és a jól átmozgatott gyerekek még bónuszként szétszedik a lakást, fel-alá rohangálnak, kanapékról ugrálnak és visítoznak. Még az a délután volt a legbékésebb, amikor az eső miatt egyenesen haza kellett jönnünk, narancslevet facsartunk és rongyosra hallgatták az angol gyerekdalokat. Tisztára mint egy idilli angol családi délután.

image

Kivándorlás-saga

2013.09.13. 08:00

Olvasó, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! Rohadt hosszú lesz.

Amíg még tart az emlékezet, hadd örökítsem meg az utókor (családi memoár), de akár a jelenkori l’art pour l’art vagy teljesen gyakorlatias okokból érdeklődők számára a kivándorlásunk igaz történetét.

A kivándorlási álmunk-tervünk olyannyira régi, hogy a biztonság kedvéért már a gyerekeinknek is olyan neveket adtunk 5 és 3 évvel ezelőtt (Marcell, Dániel), amellyek kompatibilisek külföldön (természetesen ezekre a nevekre nem hallgatnak, úgyhogy az ovi, suli kérte a becenevük fonetikus leírását: Martzee? Donee?). Az apjuk az előző 4 évnyi szabadidejét tanulással töltötte, hogy megszerezzen egy nemzetközi képesítést, ami bármiféle felsőfokú gazdasági végzettséget felülír Angliában. A tanulmányai utolsó 1-1,5 évében már bepróbálkozott az angol álláspiacon, de az volt az egyértelmű üzenet, hogy „majd ha már kint él...” Ezen évek alatt elkezdte felmérni a londoni bérlakáspiacot is, és hajmeresztő számokkal állt elő. Majd lassan összeállt a kép a gyerekek óvodáztatásának horribilis költségéről is, sőt maga a munkakeresés és a reménybeli kiköltözés is húzós büdzsét mutatott. Hiába, no, az én emberemet végletesen vonzzák a megoldhatatlan(nak tűnő) kihívások. Úgyhogy tavaly szeptemberben felmondott, ezév januárjában pedig egy szál bőrönddel kiköltözött Londonországba. Addigra felturbózta az ő szakmájában elengedhetetlen LinkedIn-profilját, listája volt a város legnagyobb fejvadászcégeiről és beszerezte a legszükségesebb okoskütyüket. Negyvenen túl, középvezetőként, nulla angliai munkatapasztalattal a nullához közelítenek a munkavállalási esélyek, ezt több fórum és forrás megerősítette, szerencsére csak azután, hogy ő kiköltözött (talán el sem indul, ha ezek a vélemények elég meggyőzőek). 5 és fél hónap állásvadászat, rengeteg pofon utáni rengeteg talpraállás, és annak felismerése kellett, hogy elsőre csak határozott idejű munkát tud megszerezni, de végül összejött a majdnem lehetetlen: június elején a család hőse fél éves szerződést kapott és elkezdett dolgozni. Azzal a lendülettel rögtön elkezdett kiadó lakásokat nézni, ezzel újabb stresszt véve magára. A nappalink falára felkerült az óriási London-térkép, s ott követtük Apa bolyongásait a lakásbérlés útvesztőiben.

Tanulság: a londoni lakásbérlés leegyszerűsítve úgy megy, hogy megjelenik a lakás hirdetése egy vagy több ingatlancégnél, az ember aznap (!) jelentkezik rá, az ingatlanos kb. 24 órán belül megmutatja a lakást, amire kb 24 órán belül rá kell bólintani, ha meg akarja szerezni az ember, különben elviszi másvalaki. Iszonyatosan pörög a piac.  Jó eséllyel azt a lakást lehet megszerezni, amit a meghirdetett bérleti díjon hajlandó az ember kivenni. Alkudni lehet, de ez természetesen rontja az esélyeket, illetve a tárgyalási pozíciót, amennyiben mégis összejön a biznisz. Két gyerekes családnak nem adnak ki 2 hálószobás (+nappali) lakásnál kisebbet, nyilván a lakás állagának megóvása érdekében. Ingatlancége válogatja, hogy milyen referenciákat kérnek a leendő bérlőtől (igazolás a korábbi szálláshelytől vagy a munkáltatótól, stb.), de valamit kérnek, legrosszabb esetben referenciát a korábbi lakástulajtól, ami ugyebár nincs.  A cég, amelyen keresztül mi bérlünk lakást, 24 órán belül aláiratta velünk (velem online!) a szerződést, beszedte a 2 havi kauciót és az 1 havi bérleti díjat, egy negyednyi bérleti díjnak megfelelő közvetítői költséget számolt fel, és még ekkor sem tudtuk, hogy a tulaj beleegyezett-e a kiadásba és aláírta-e a szerződést. Elég izgis volt.

Ezt a pillanatot vártam ugrásra készen januártól kezdve. Az én munkahelyem áprilissal megszűnt, valószínűleg én voltam az egyetlen alkalmazott a cégnél, akit ez a tény egyáltalán nem rázott meg. A biztonság kedvéért márciustól elkezdtem állást keresni Pesten is, de csak fél szívvel, hiszen a londoni zöld jelzésre vártam. Ami ugye megjött. A teendők listáját a várakozás hosszú hónapjai alatt fényesre csiszoltam: a lakás (kicsinosítás, kiadás, kiürítés, összecuccolás), Mici cica sorsának elrendezése, az autó felturbózása és eladása, az adminisztratív teendők kiderítése (tb, adózás, lakcím kérdése), egészséggel kapcsolatos intézendők, stb, stb, stb. Június elején eldördült a startpisztoly és nekiláttam az eddigi életünk módszeres felszámolásának.

Elkezdtük kiadható állapotba hozni a lakást: festés, kisebb-nagyobb szerelési munkák, csinosítás; eltartott egy darabig. Aztán meghirdettem közösségi oldalon, hogy ne vadidegen, hanem az ismerős ismerőse vegye ki.

Tanulság: kellenek képek, ráadásul szépek a lakásról (ami persze csinos, rendezett, visszafogott hotelszoba jellegű, minimális személyes tárggyal),  frissen kell tartani a témát a falunkon (hírek, újabb képek, akármi), és biztatni a közeli ismerősöket, hogy osszák a hírt (ez nem magától értetődő, illetve megértem, hogy van, akinek tényleg kell a biztatás, néha nekem is). Én meglehetősen szégyellős voltam a marketingtevékenységben.

Kevesen érdeklődtek (8-9), még kevesebben jöttek el (4), szóval izgalmas volt. Végül pár hét után sikerült megtalálni a jelenlegi bérlőt. Kellett egy szuper szerződés baráti áron az ismerős ügyvédtől, amivel mindkét fél boldog, nullás igazolások a közművektől.

Megjavíttattam a légkondit az autóban, kipucoltattam, vax, minden, és egy használtautó-piacot működtető régi kedves ismerős elvállalta az eladását. Ez a segítség életmentő  volt, nem tudom, hogyan bonyolítottam volna le én az autó megmutatása-alkudozás-eladás folyamatát, a megmutatás időpontegeztetéses vonzatát nem is említve.

Tanulság: piszkosul át kell gondolni, hogy mikortól tudunk megválni az autótól. Én egy kicsit korábbra taksáltam, mint az reális volt, bocs, autós ismerőseim :/

Mici cicát az én családom fogadta be, Pécsre került 2 másik macska és egy macskabarát harcikutya (?) mellé, s vén fejére (dehogy vén, 12 éves, csak begyöpösödött) társasági lénnyé és kertbe kijárós macsekká kellett válnia; csak remélni tudom, hogy az új impulzusok jót tesznek neki, sőt, megfiatalítják.

Hirtelen ötlettől vezérelve csináltam egy garázsvásárt, hogy pénzzé tegyem mindazt, amit nem viszünk ki magunkkal külföldre. Ennek bejáratott oldala van a közösségi oldalakon, ahova érdemes berakatni a vásár hirdetését, hogy az ő húzónevükkel is fusson a hír: elég egy word doksiban megszerkesztett plakátot beküldeni a vásár alapvető adataival (mikor, hol, milyen jellegű dolgok lesznek eladók), amit az oldal fenntartói közzétesznek, ami természetesen a saját oldalunkon is osztható. A fényképek jóvoltából több cucc lábon elkelt. A vásár maga, hm, finoman szólva alacsony érdeklődésre tartott számot az ismerősök körében. Mégsem mondhatnám, hogy még nem érett meg erre a társadalmunk, mert a legtöbb látogató gyakorlott garázsvásározó és vérprofi alkudozó volt. Ez totálisan készületlenül ért, kaptam hideget-meleget a kínkeservvel benyögött áraimért, megváltásnak éreztem, amikor leléptek, és elkezdtek szivárogni az ismerősök.

Tanulság: a garázsvásár hírére gyéren reagáltak (értsd like, megosztás), bezzeg a fényképek megjelenésére felbolydult az ismerősök raja, ez tehát abszolút ajánlott konkrétumokkal előállni. Van egy kisokos-lista a neten, hogy mivel érdemes a vásárra készülni: árcimkék, nejlonszatyrok, váltópénz, stb. Az erőforrásokat érdemes megtervezni: lehordani a dolgokat a vásár helyszínére, majd folyamatosan ott lenni x órát, még ha a gyereknek slozira is kell mennie, aztán visszavinni a megmaradt cuccokat. Én a lehető legfelkészületlenebbül fogtam bele, de végülis nem bántam meg, mert jó tapasztalat volt.

A garázsvásár után már csak a kipakolás és a Londonra összepakolás maradt. Nagyon pozitív tapasztalatom volt két költöztetőcéggel is, akiket többször felhívtam különböző logisztikai kérdésekkel és totál készségesen válaszoltak mindre, sőt, mindketten biztattak, hogy kérdezzek bármennyit, bármikor. Hát éltem vele. A költöztetődobozok létéről eddig nem is tudtam (banános dobozok markírozták eddigi költözéseim  útjait), a fellelhetőségük pedig teljes misztérium volt. Erről is a segítőkész költöztetők lebbentették fel a fátylat (ikea, office depot). Dilemma volt, hogy céggel költöztessünk, vagy bőröndökben (fapados) repülővel. Némi kalkuláció után kiderült, hogy teljesen egy árban van mindkettő, „csak” a bőröndök árával, illetve a reptérre ki- és reptérről hazaszállítás macerájával kerül többe a repülős verzió. Ezután már csak az volt a kérdés, hogy hány a bőrönd azaz mik azok a kiszállítandó cuccok, amik az első napokban kellenek (pl. pár váltás ruha, ágynemű; a fene akart első nap paplant, párnát felhajtani, sőt, erre pénzt kiadni, amikor kiszállítani olcsóbb volt, sőt, a gyerekeknek vélhetőleg otthonosság-érzetet is adott az ismerős huzat). Ehhez még hozzá kalkuláltam, hogy egyedül, 2 gyerekkel utazva, mégha taxi/ismerős is visz ki, mennyit bírok (3 bőrönd és 3 kézicsomag), és kezdődhetett is a nagy összepakolás. Minden, ami nem jött velünk Londonba és nem kelt el a garázsvásáron, egy számomra hiteles, szegényeket segítő alapítvány szerencsére a közelünkbe eső gyűjtőpontjára  vándorolt, hihetetlen erőfeszítések árán. (Konkrétan drága Sebők barátunk cipelte a vállán a tucatnyi zsákot sok fordulóval 7 utcával odébb, ami nagyon messze van, ha súlyos zsákokról van szó.) Ez már a finis volt, és nem tudom, szükségszerű-e a finisben a rohanás és kapkodás (én csak a pályázatírásos változatát ismerem, ott majdhogynem igen), de itt már az volt. Két megmentőm volt a gigászi küzdelemben, ha ők nincsenek, még ma is térdig állnék a ruhák és tárgyak tengerében. Végül a lakásátadási határidőre nagyjából elkészültünk. Szerencsére a bérlő megértő volt (ezért ő az ismerős ismerőse), és látva az utolsó 10 perc tragikomikus jeleneteit formálisan átvette a lakást, a másik kulccsal csak másnap kellett elszámolni, megúszva ezzel, hogy az iratrendezést egy zsákkal és sportosan oldjam meg (mindent bele), hogy aztán majd valahol, valamikor kibogarásszam. Tehát költözősdobozok és utazóbőröndök a pincében, 1-1 utazótáska maradt nálunk néhány váltás ruhával és a legszükségesebb játékokkal.

A legkeményebb tanulság avagy bár elkerültem volna a hajmeresztő kapkodást és ismerősök rángatását: lehet, hogy van, akinek ez megy zsigerből, de nekem nagy segítség lett volna, ha – különösen a nyaralási időszak miatt – jobban felmérem, esetleg körülbelülre meg is tervezem időrendben, hogy az ismerőseim közül ki, mikor, hogyan tud segíteni, ehhez milyen eszközök, szállítóeszközök kellenek, helyszínek nyitvatartása, stb., kb egy teljes kiköltözési forgatókönyv. Tudom, maximalista vagyok, de szerintem a nekem utolsó pillanatokban segítők értékelték volna.

A folytatáshoz már csak hátra kellett dőlni és vitetni magunkat a vadvizi árral: a saját lakásunk elhagyása és a londoni lakásba beköltözés leghamarabbi időpontja között nyolc nap volt. Ezen időszakot ismerősök, barátok nyaralóiban, nyaralás miatt megüresedett lakásaikban terveztük eltölteni. Így lett nekünk a végére szigligeti nyaralás, zuglói villám-ottalvás a sógoréknál, leányfalui menedék, majd utolsó éjszaka, mit ad isten, a saját szomszédunknál, közös fallal a régi lakásunkra. Eközben találkozóhegyek, utolsó beszélgetések, sörözések barátokkal, ismerősökkel, bébisintérbeszervezés csutkáig, maradékügyek intézése, mert annak sosincs vége.

Legvégül a kiutazás július 26-án. Amit lehetett, megkönnyítettünk a szervezéskor: délben induló gépre foglaltunk helyet (nincs korai kelés, késői érkezés), online becsekkolás, elsőbbségi beszállás (fapados gépről lévén szó olyan helyzetek is előfordulnak, hogy a kifutópályán, a gép mellett álldogálva 15-20 percig is eltart, míg minden előttünk érkezett utas beszáll, ami abszolút igazságos, csak a gyermeki időérzékelésben az igazságosságot gyorsan felülírja a türelmetlenség). Volt, amin nem lehetett könnyíteni: a barátnőm kivitt a reptérre, de a fura parkolási szabályok miatt 4 perce volt segíteni nekem, utána már egyedül voltam a két sráccal és a 6 csomaggal. Pontosabban dehogy voltam egyedül, egy iszonyatos tömeg kellős közepén voltunk. Én jól viselem a tömeget – ha nincs velem két hipermozgásos kölyök, akiket életben kell tartanom, sőt, le kell szállítanom Londonba.

Megspórolva a fáradtságot, hogy hogyan is történt az egész hercehurca, inkább azt írom meg, hogy mi volt jó ötlet, mik voltak a jó tapasztalatok, és hogyan csinálnám másként azt, ami nem volt túl jó.

Legközelebbi kivándorlásunkkor, feltéve, hogy a zuram nem lesz mellettem, a check-in szinten fogok kiszállni az autóból, mert a hordárkocsik (vagy mi a nevük) itt vannak. A reptéren egyetlen alkalmazott sem együttműködő, ha a csomagok felügyelet nélkül hagyásáról van szó, márpedig most ezt meg kellett játszanom a kocsi megszerzése érdekében. Innen viszont már sima lesz a pálya: hordárkocsi az autóhoz, csomagok a kocsira, srácok a csomagokra.

Legközelebb, ha egyedül utazom, semmiképpen sem ásom el egy bőrönd mélyére a gyerekek anyakönyvi kivonatait, és lesz nálam szabványos kiutaztatási engedély az apjuktól. Minket kis híján visszafordítottak az útlevélellenőrzéskor, mint erre később rájöttem. Akkor és ott talán csak azért nem kaptam szívrohamot, mert a korábbi napok terhelése után ez a helyzet meg se kottyant.

Az elsőbbségi beszállás volt hivatott biztosítani az egymás melletti helyeket, erről az elsőbbségről viszont khm, enyhe késéssel lecsúsztunk, ezért a stewardesek szerveztek nekünk három szomszédos széket; hiába, a zord külső érző szívet tartalmaz.

És hát igen, a kütyü a megfelelő játékapplikációkkal életmentő volt az én iszonyat eleven, besózott gyerekeim esetében. Eleinte lefoglalta őket a repülés, meg a dilemma, hogy repülünk-e már (kezdő utasként nem könnyű eldönteni ), aztán a figyelem lankadtával és a destruktív erők első megjelenésekor bevetettem a fogyasztás figyelemelterelő funkcióját. Majd jött a tablet, ami további háromnegyed órára megoldotta a gép belső részeinek épen tartását. Mire feleszméltek, már leszálltunk és fékevesztetten rohangáltak a reptéri folyosókon. Gyeplőt a lovak közé, megérkeztünk. England, here we come.

IMG 20130726 140549

Tűsarok és uniformis

2013.09.06. 15:56

Tudtam. Már akkor tudtam, hogy nyerő szériában vagyok, amikor megtaláltam a vadiúj dögös szandálom eltűntnek nyilvánított és ezért kellőképpen meggyászolt pótsarkait, na, hol? a gyógyszeresdobozban.

A hét úgy indult, hogy több hetes helyben járás (nem, rengeteg információgyűjtés) után múlt héten végre egy suli titkársága felvette a telefont, és 1-2 nap izgulás után visszaigazolták, hogy lenne helyük az első osztályban Marci számára. Az örömömet csak az árnyékolta be, hogy a suli  jövő évtől összeolvad egy másikkal, és hogy ez a suli az egyetlen választási lehetőségünk (telhetetlen vagyok). Mindenesetre hétfőn már csak egy időpontra vártunk, amikor meglátogathatnánk a sulit.

Kulturális kitekintés: az iskola előzetes meglátogatása - 8 milliós város, túlnépesedés és iskolai várólisták ide vagy oda - kardinális kérdés az itteniek számára, még akkor is, ha az iskolakezdés szó szerint a küszöbön áll, még akkor is, ha az a suli az egyetlen, ahol van üres hely. Imádnivalóan kisvárosias, kisközösséges, vagyis emberléptékű.

Az időpont csak nem akart összejönni, viszont egy 15 éve itt élő újdonsült ismerős család biztatására felhívtam az önkormit (itt osztják el a gyerekeket a sulikba), hogy megtudjam, van-e más iskolában üresedés. És milyen az élet? igen, volt! Kiderült, hogy Marci még két suliba nyerhet felvételt, csak menjünk, nézzük meg az iskolákat, és ha valamelyik szimpi, hát rögtön hívjuk vissza az önkormit és stoppoljuk le a helyet. És sok szerencsét kívántak! Aztán jött a pótsarok és ekkortól éreztem, hogy ez most már az én napom, az én hetem, az én életem :)

Az egyikbe a két suliból szerdán délelőtt be tudtunk menni. A kicsattanóan vidám és az iskolájára láthatóan büszke negyvenes tyúkanyó-típusú ausztrál igazgatónő (mennyire hálás voltam a bevándorló voltáért abban a pillanatban) sk vezetett végig minket az iskola utolsó szögletéig. Útját az őt lelkesen ölelgető kisiskolások és mosolygós, diákjaikról büszkén beszámoló tanárok szegélyezték, utóbbiak kicsit sem feszélyeztetve attól, hogy az órájukat idegenek zavarják meg (szkeptikusoknak: túl sokszor állt elő ez a jelenet ahhoz, hogy megrendezett legyen). Kb. 20-22 gyerek volt egy osztályban és legalább kettő, de több helyen három tanerő. A gyerekek nyugisan üldögéltek körben, csoportban vagy párosával, a tanárok kedvesen szóltak hozzájuk; volt valami nyugodt, kiegyensúlyozott légköre az osztályoknak és az iskolának, mint egy hely, ahol az ottlévők megtalálták a számításukat. Elképesztően színes volt az osztályok etnikai összetétele, a gyerekek 3/4-ének nem anyanyelve az angol, bár a legtöbbjük már beszéli az angolt, mire iskolába jut. Az első osztály persze jobban hasonlít egy óvodai csoportra, ahogy az "osztályterem" is inkább óvodai jellegű, sok-sok játékkal, rajzolós-alkotós asztallal, terepasztallal, együttülős-mesélős szőnyeggel, babzsákokkal, vidám színekkel. Az elsősöknek közvetlen kijárásuk van az udvarra és a foglalkozások alatt szabadon ki-be járkálhatnak, legalábbis az őszi szemeszter végéig. Akiket egyáltalán nem lehet becsalogatni az udvarról, azokat kint próbálják a bentihez hasonló foglalkozásokba bevonni, de egyelőre szabad játék van, semmilyen foglalkozás, tevékenység nem kötelező.

Egy órát töltöttünk az iskolalátogatással, ebből max. negyedóra volt az adminisztrációval töltött idő. Az idő nagy részében Marci a leendő osztályában játszott a terepasztal kígyóival és dinoszauruszaival. A tanítónéni megmutatta neki az udvart is a homokozóasztallal, ott még összedobott egy homokvárat. Amikor később a játszótéren elmeséltettem vele, amit lehetett, majd megkérdeztem, hogy szeretne-e másnaptól ebbe a suliba járni, ugrálva válaszolta, hogy yeahhhh. Azóta a kisebbik is iskolába akar járni, haha. Úgyhogy felhívtam az önkormit, köszönettel elfogadtam a helyet Marci számára, felhívtam a sulit, megbeszéltük, hogy másnap már mehet is Marci, délután pedig megrohamoztuk az iskolaiegyenruha-boltot egy komplett uniformisért.

Ma reggel pedig Marci teljes menetfelszerelésben, kicsit szótlanul-elgondolkozva elbringázott a családjával az új suliba. Az udvaron a becsengetésre gyülekező gyerekek és családjaik várakoztak, kellemes zsibongás, majd egy kis fejetlenség a megfelelő osztály és tanítónéni megtalálása miatt, de végül a saját osztályában kézen fogta a tanítónénit, és szélesen vigyorogva integetett nekünk. A nagyfiunk.

IMG 0777[1]

Előtte

IMG 0778[1]

Utána

(Folyt.köv. első napi élménybeszámoló Marci szavaival)

Hétvégi lazítások

2013.08.27. 17:03

A hétvégéinket családtestületileg A Városban töltjük. Ilyenkor elfelejtjük minden bajunkat, nyűgünket, örülünk, hogy együtt vagyunk. Az úticél mindig egy új park, ami egyben játszótér is, "olyanba menjünk, ahol még sohase voltunk", zengik a srácok, és mi vigyorogva bólogatunk, hogy persze, persze. Aztán suttyomban, elvegyülve a sima turisták közt lopva megnézzük az utunkba eső nevezetességeket.

Így eljutottunk a Város jelenlegi pénzügyi központjába, a futurisztikus Canary Wharfba:

IMG 0216

Monumentális!

IMG 0213

De közben lenyűgöző is!

IMG 0232

Néhol tisztára egy futurisztikus Velence.

Aztán elámultam a 17. század óta (!) üzleti központként funkcionáló City építészetén is:

IMG 0258

Átlagos városkép a Cityben.

IMG 0263

Egy patináns vásárcsarnok - hétvégén zárva, úgy látszik, a helyi irodisták is el tudják tartani.

IMG 0273

futurisztikus Uborka (21.sz.), gótikus templom (16.sz.)

A mostani hétvégén viszont az év legnépszerűbb utcafesztiválja,  a Notting Hill Karnevál uralta a belvárost. A forgatókönyv elég egyszerű volt: végy pár doboz sört, cövekelj le egy forgalmas utcasarkon a haverjaiddal, dumáljatok, viccelődjetek és fogyasszatok. Mi, kivándorolt családemberekként, haverok híján a gyerekeinkkel kellett, hogy beérjük, utcasarok helyett pedig a kényelmesebb Hyde-parkot választottuk. A hatás azonban így sem maradt el: pár doboz után hamisítatlan karneváli hangulatba kerültünk.

IMG 0604[1]

2 és 1/2 hét

2013.08.16. 21:04

Időből van most a legkevesebb, nemhogy blogot írni, de tudom, ha nem ragadom meg ezeket a napokat, heteket, ha addig várok, míg „minden elrendeződik” (cirka 1 évre saccolom), akkor már hiába írok a kezdetekről, hol lesz az már? Úgyhogy itt egy gyorsjelentés az az elrendezhetetlennek tűnő ügyek tornádójának közepéről, az információzuhatag örvényének legmélyéről.

Délután 4 óra, a gyerekek most zuhantak be mellém ebéd utáni alvásra. Én 3-kor dőltem ki, a hajnal 4-ig fennlétnek (határidős állásjelentkezések beadása; hej, Amnesty International meg Save the Children, remélem, nem hiába szívnak ma a kölykeim!) természetesen ára van: kibillenés az úgy-ahogy napi rutinból, késői ebéd, túlpörgött, megvadult gyerkőcök.  Anya átmenetileg beadja a kulcsot.

Nem panaszkodhatom, van napi rutin, örülhetnek a gyerekpszichológusok, a gyerekek megkapják a biztonságos hátteret, az anyjuk szoknyája mellett próbálgathatják a körmeiket, fedezhetik fel a szép új világot. Reggeli, játék-készülődés az elindulásra, park-játszótér, meleg ebéd itthon (itt még bőven van lemaradásunk a kulturális beilleszkedésben, egy igazi angol legfeljebb este, de inkább csak hétvégén eszik meleget), kötelező ebéd utáni alvás (extra pihenés a megváltozott élet okozta sokk miatt, de tényleg kipurcannak!, plusz anya ekkor tud bármi „felnőtt ügyet” intézni), délután park-játszótér, esetleg bevásárárlás címén randalírozás valamelyik közeli szupermarketben, apavárás, -nyúzás, játék, vacsi, zuhi, mese, mézes tej (köszi, Bálint!), alvás. Hhhhhhuhhh.

Mindeközben folyamatosan görcsben áll nem is a gyomrom, inkább az agyam a sok kombinálástól: hogyan vállaljak munkát, ha itthon a két gyerek, milyen intézménybe tehetném be őket a munkakeresés idejére, ami olcsóbb, mint napi 60 font azaz kb. 21ezer Ft (tényleg!), hol van az a heti 15 óra ingyenes ellátás, amire bazíroztunk a munkakeresés időszakára, mikor lesznek jogosultak állami ovira, sulira, kötelező-e a suli 5 éves kortól (igen), a nem állami gyerekintézményekben, gyerekfelügyelőknél milyen költségekre számítsunk. A hajam égnek áll a sok kérdőjeltől. Fizikailag rosszul vagyok a hallott költségektől. Kérdeztem egy childmindert (olyan családi napközisféle, gyerekfelügyelő a saját otthonában), hogyan fizetik ki ezt a családok? A válasz a tipikus, elnyújtott, sajnálkozó hanglejtésű „I knoow...”. Well, I don’t knooow. Vannak támogatások ezekre az ún. child care költségekre  is, de a támogatási mechanizmus, ahogy a teljes köznevelési rendszer is számomra teljesen átláthatatlan: az önkormis ügyfélszolgálatosok profin összeállított anyagokkal bombáznak minden egyes telefonhívásom után, de úgy érzem, elveszek az információrengetegben, nem tudok hova tenni egy csomó fogalmat, viszonyag elfogadható angolommal nem tudom összerakni a képet. Arra pedig nincs kapacitása az önkormányzatnak, hogy személyes tanácsadás keretében magyarázza el nekem valaki a rendszer működését „óvodától egyetemig” (elég lenne a 2-5 éves korosztály, onnan már vágom).  Egy olyan országban, ahol a vízszámla havi bontásban fizetéséhez egy plasztikkártyát küld a helyi Vízművek, aminek segítségével  bizonyos élelmiszerboltokban készpénzzel fizethetem ki a havi számlámat (nem, nincs állandó átutalás a bankomon keresztül, az 500 éve létező bankrendszer országában ennél szofisztikáltabb rendszerek működnek), szóval egy ilyen országban talán nem csoda, ha a köznevelési rendszer, és az abban szükségszerűen igénybeveendő támogatások rendszere... khm, első, második, sokadik látásra is kusza.

Nekem egyébként ez az egész támogatásigénybevevősdi egy nagy össznemzeti, persze legális zsonglőrködésnek tűnik, amiben valószínűleg mindenki részt vesz, aki nem kapja meg évi végi bónuszként a teljes éves fizetését. És persze, aki átlátja a működését.

Szóval ilyenek nyomasztanak napközben, miközben elképesztően kreatív játszótereken töltjük a napjainkat, ilyeneknek próbálok utána járni telefonon, e-mailben és sok-sok böngészéssel a napközbeni 1-2 óra alvás alatt, és az estéim is ezek körül forognak, ahelyett, hogy beszélgetnék a pasimmal, aki féléve vár ránk itt Londonban. De van, amivel már haladtunk: van háziorvosunk, megbirkóztunk a közüzemekkel és minden számla fizetése beállítva, tudunk konkrét sulikról, ahol tutira van hely az első osztályokban, és néha már a megfelelő irányt is eltalálom a metró felé. És biztos vagyok benne, hogy egy év múlva röhögve fogok visszagondolni erre a kétségbeesésre.

És hogy addig mi fog történni? Marci iskolaköteles. Mivel a Waldorf-ovisuli (az egyetlen intézmény, ahova egy csoportba mehetnének mindketten) megfizethetetlen így első nekifutásra (bá rmég nem adtam fel, hogy egy év múlva már ki tudjuk pengetni a tandíjat), a két gyerek együttes integrációja a következő 2-3 hétre redukálódik egy childmindernél. Aztán szegény Marcikámra a suli (jó, tudom, nem olyan durvák a körülmények, mint a magyar első osztályokban), Danira az addig kiderítendő,  ki-tudja-milyen-intézmény vár. Én pedig találok egy gyakornoki helyet valami nagyágyú civil szervezetnél, ahol remélhetőleg pár hónap után megkínálnak fizetős melóval is. Itt elpötyörészek 1-2 évig, bár egy idő után inkább átnyergelnék kézzelfoghatóbb munkáért egy kisebb civil szervezethez, ami valami szimpatikus ügyet visz, mint pl. a városi bringázás, élhető város, gerillakertészet vagy városrehabilitáció, stb. És ezalatt szép lassan, kitartóan építjük a magunk kis (?) projektjét a barátokkal, ami reményeink szerint 2-3 év múlva akár termőbe is fordulhat, ha ügyesek és szorgalmasak vagyunk. Úgy legyen!

IMG 0394

Marci angolul tanul

2013.08.06. 10:45

Marci ma elsorolta, milyen angol szavakat ismer: go-go-go!, Ligthning McQueen, Mater, Frank, searching for UFOs, another world (utóbbi kettő egy goa-album és arról egy szám), push me please. Ezen a ponton hozzátette, hogy az angolok mindig nagyon udvariasak és folyton azt mondják, hogy lécci. Szóval a kulturális beilleszkedés is elkezdődött, bár még csak elméletben (ezt majd egy másik bejegyzésben).

süti beállítások módosítása