Tudtam. Már akkor tudtam, hogy nyerő szériában vagyok, amikor megtaláltam a vadiúj dögös szandálom eltűntnek nyilvánított és ezért kellőképpen meggyászolt pótsarkait, na, hol? a gyógyszeresdobozban.

A hét úgy indult, hogy több hetes helyben járás (nem, rengeteg információgyűjtés) után múlt héten végre egy suli titkársága felvette a telefont, és 1-2 nap izgulás után visszaigazolták, hogy lenne helyük az első osztályban Marci számára. Az örömömet csak az árnyékolta be, hogy a suli  jövő évtől összeolvad egy másikkal, és hogy ez a suli az egyetlen választási lehetőségünk (telhetetlen vagyok). Mindenesetre hétfőn már csak egy időpontra vártunk, amikor meglátogathatnánk a sulit.

Kulturális kitekintés: az iskola előzetes meglátogatása - 8 milliós város, túlnépesedés és iskolai várólisták ide vagy oda - kardinális kérdés az itteniek számára, még akkor is, ha az iskolakezdés szó szerint a küszöbön áll, még akkor is, ha az a suli az egyetlen, ahol van üres hely. Imádnivalóan kisvárosias, kisközösséges, vagyis emberléptékű.

Az időpont csak nem akart összejönni, viszont egy 15 éve itt élő újdonsült ismerős család biztatására felhívtam az önkormit (itt osztják el a gyerekeket a sulikba), hogy megtudjam, van-e más iskolában üresedés. És milyen az élet? igen, volt! Kiderült, hogy Marci még két suliba nyerhet felvételt, csak menjünk, nézzük meg az iskolákat, és ha valamelyik szimpi, hát rögtön hívjuk vissza az önkormit és stoppoljuk le a helyet. És sok szerencsét kívántak! Aztán jött a pótsarok és ekkortól éreztem, hogy ez most már az én napom, az én hetem, az én életem :)

Az egyikbe a két suliból szerdán délelőtt be tudtunk menni. A kicsattanóan vidám és az iskolájára láthatóan büszke negyvenes tyúkanyó-típusú ausztrál igazgatónő (mennyire hálás voltam a bevándorló voltáért abban a pillanatban) sk vezetett végig minket az iskola utolsó szögletéig. Útját az őt lelkesen ölelgető kisiskolások és mosolygós, diákjaikról büszkén beszámoló tanárok szegélyezték, utóbbiak kicsit sem feszélyeztetve attól, hogy az órájukat idegenek zavarják meg (szkeptikusoknak: túl sokszor állt elő ez a jelenet ahhoz, hogy megrendezett legyen). Kb. 20-22 gyerek volt egy osztályban és legalább kettő, de több helyen három tanerő. A gyerekek nyugisan üldögéltek körben, csoportban vagy párosával, a tanárok kedvesen szóltak hozzájuk; volt valami nyugodt, kiegyensúlyozott légköre az osztályoknak és az iskolának, mint egy hely, ahol az ottlévők megtalálták a számításukat. Elképesztően színes volt az osztályok etnikai összetétele, a gyerekek 3/4-ének nem anyanyelve az angol, bár a legtöbbjük már beszéli az angolt, mire iskolába jut. Az első osztály persze jobban hasonlít egy óvodai csoportra, ahogy az "osztályterem" is inkább óvodai jellegű, sok-sok játékkal, rajzolós-alkotós asztallal, terepasztallal, együttülős-mesélős szőnyeggel, babzsákokkal, vidám színekkel. Az elsősöknek közvetlen kijárásuk van az udvarra és a foglalkozások alatt szabadon ki-be járkálhatnak, legalábbis az őszi szemeszter végéig. Akiket egyáltalán nem lehet becsalogatni az udvarról, azokat kint próbálják a bentihez hasonló foglalkozásokba bevonni, de egyelőre szabad játék van, semmilyen foglalkozás, tevékenység nem kötelező.

Egy órát töltöttünk az iskolalátogatással, ebből max. negyedóra volt az adminisztrációval töltött idő. Az idő nagy részében Marci a leendő osztályában játszott a terepasztal kígyóival és dinoszauruszaival. A tanítónéni megmutatta neki az udvart is a homokozóasztallal, ott még összedobott egy homokvárat. Amikor később a játszótéren elmeséltettem vele, amit lehetett, majd megkérdeztem, hogy szeretne-e másnaptól ebbe a suliba járni, ugrálva válaszolta, hogy yeahhhh. Azóta a kisebbik is iskolába akar járni, haha. Úgyhogy felhívtam az önkormit, köszönettel elfogadtam a helyet Marci számára, felhívtam a sulit, megbeszéltük, hogy másnap már mehet is Marci, délután pedig megrohamoztuk az iskolaiegyenruha-boltot egy komplett uniformisért.

Ma reggel pedig Marci teljes menetfelszerelésben, kicsit szótlanul-elgondolkozva elbringázott a családjával az új suliba. Az udvaron a becsengetésre gyülekező gyerekek és családjaik várakoztak, kellemes zsibongás, majd egy kis fejetlenség a megfelelő osztály és tanítónéni megtalálása miatt, de végül a saját osztályában kézen fogta a tanítónénit, és szélesen vigyorogva integetett nekünk. A nagyfiunk.

Előtte

Utána

(Folyt.köv. első napi élménybeszámoló Marci szavaival)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.