A teljesség kedvéért

2016.10.06. 03:22

Az előző posztomra látszólag teljesen jogosan az a kérdés jött, hogy mi a faszért nem költözünk haza. Azért látszólag, mert az a poszt kiemelt két nehéz helyzetet a jelen életemből, de hallgatott az örömteliekről. Így is maratoni lett az írás, de tök jogos felvetés, hogy ez így egyoldalú. Tehát a másik oldal:

A gyerekeink 3 éve olyan oktatási rendszerben nevelődnek, amelyben a felnőttek megbecsülik a gyerekeket, és erre nevelik a gyerekeket magukat is: értékeljék önmagukat és egymást. Ahol csupa optimizmus veszi körül a gyerekeket: a tanárok biztatják őket, kiemelik a sikereiket, vigasztalják őket a kudarcaik során. A felnőttek képesek azért megdicsérni a diákot, mert szófogadóan abbahagyta az ugrálást az asztalon. A tanítás lassan érik: az én kisfiaim krízishelyzetben már képesek biztatni vagy vigasztalni egymást. Normál szituban még ösztönből nyesik egymást.

Persze sejtem én, hogy a suliban hallott leggyakoribb kifejezés, a „good girl/good boy” is tkp. csak egy megszokott frázis, meg az egész udvariasabb és pozitívabb nyelvhasználat is csak egy megszokás, de mégiscsak más ezt megszokni, ebben felnőni, mint pl. a „mit képzelsz te magadról?-ban”. (A zöldséges sem szerelemből szólít love-nak, hanem mert ez a „asszonyom” megfelelője itt, de mégsem fog a torkomnak ugrani, ha már egyszer love-ozgat, nemigaz?) Én örülök, hogy a gyerekeink ilyen közegben nőnek fel és minden erőmmel azon vagyok, hogy magyarosan borús énemet és szőr-nyű reflexeimet leküzdve tisztelettelibb, de főleg pozitívabb legyek feléjük. Hahh, még a végén én is nyerek rajta, már többször rajta kaptam magam, hogy dicsérem őket.

Szóval ez egy nagy nyereség. Továbbá én például nagyon értékelem a derűs közhangulatot, a buszon elszabaduló bőrönd tulajdonosának és a teljes utazóközönségnek a hahotázását, az emberek félszeg mosolyát, amikor szemből egymást kerülgetik a szűkebb járdarészeken, a hooosszan várakozó sorban egymásnak poénokat kiabáló embereket. Nincs feszkó, mindenki bevette a gyógyszerét. A pénztáros a boltban udvarias, az éjszakai bolt eladója is, a buszsofőr már kifelé indexel, amikor meglát futni egy lányt, és visszaáll a megállóba, csak hogy a nő fel tudjon szállni (ma történt). Egy magyar fuvarozó ismerősöm, ha valahol Dél-Angliában megáll egy gyrososnál, akikkel összebarátkozott, akkor sose kell fizetnie a gyrosért. A grillcsirkés múltkor ingyen adott egy adag sült jalapeno-s sajtgolyót, mert legutóbb kétszer sem volt neki és lógott az orrom. Nehogy elpártoljak már tőlük! Már rég tudom, hogy a „how are you” nem a figyelmességük része, hanem csak így köszönnek, de azért jó ezt hallani. Nekem tetszik, ahogy beszélnek egymással az emberek itt. Persze az se lenne rossz, ha érteném, amit beszélnek, de azért tevőlegesen kéne tenni, pl. bővíteni a szókincsemet.

Magyarországról nézve elképzelhetetlen, mennyire szerves része az itteniek életének a mindennapi sportolás: futás, mindenféle tornázás, egyéni edzések a parkokban, szinte intézményesült a tömegsport…izzad és feszes izmokat villant az egész város. Nem mellesleg jót tesz az egészségüknek, mentális jólétüknek is. Én aztán nem vagyok egy fittneszfasiszta, teljesen véletlen, hogy a munkahelyre bebringázás miatt mindennap mozgok (amúgy ezek komoly kardioedzések, legnagyobb sebesség, padlógáz és utolsó utáni pillanatban beesések melóba, gyerekek sulijába), de belefutottam egy futóklubba, a legképtelenebbül összeválogatott társaság, amelyet a szervezője, egy futócuccokat áruló cég ejtett, mert elköltözött a bolt, de ettől még a futókör hetente 3-szor gyámoltalan kiskacsa-falkaként összegyűlik az elhagyott bolt előtt, és eltotyog a parkba futni, szóval párszor futottam velük a közeli parkban, sőt, a srácok is velem futottak egyszer 4 mérföldet és először éreztem magam jól egy idegen társaságban, és először éreztem szórakoztatónak a futást. Túl rövidek a hétköznap estéink és túl későn is vannak a futások, de ezt leszámítva teljesen életszerűnek érzem a rituálét, hogy hetente 2-szer futócuccot öltsünk a srácokkal és a futás legyen az esti kikapcsolódásunk. Mondjuk ennek az érzésnek az előszele már megvolt pár hónapja, amikor elkezdtem péntekenként 40-50 hosszokat úszni, megállás nélkül (ez fontos kitétel volt, pihenés nélkül úszni, ha majd az óceánban kell ugye, vaslady meg ilyenek), na és a 2. alkalom utáni péntek reggel már vártam a meló utáni mozgást, aztán már csütörtökön is ezt vártam, és ha fegyelmezetten járok tovább, ahogy nem, akkor mára már a vízből kimászva elkezdeném várni a következő úszást – ami másnap lenne, haha. Nekem úgy tűnik, hogy a sportolás példája ragadós, rám legalábbis nagyon rám akar ragadni.

Enni-inni nagyon jókat lehet, főként más népek kajáit, és kínálat van bőségesen, bár mi inkább a boltban kapható verzióit ismerjük, de azért néhány ikonikus étteremláncot már lecsekkoltunk, pl Thai Square – yes, Busaba – no, és voltunk már pop-up partin pop-up kajabárral, meg a Borough Market kajasorán is, álomkaják, nna, irtó finom dolgok. Ilyenekbe maximum a tavaszi gasztro-fesztiválokon futottunk bele a Millenárison, ebben a Budapest méretű belvárosban meg mindennap ez folyik.

Hasonló vibrálás van a kultúrprogramok terén is: rengeteg izgalmas kiállítás, előadás, koncertek, csak kapkodom a fejem a metrómegállókban a sok programhirdetésre, digitálisra váltott Daryl Hannah-ként fotókkal jegyzem fel az ötleteket, klasszikusan mégis azok jutnak el a megvalósításig, amelyeket e-mailen javasolnak nekem, ott x kattintással már meg is vette a jegyet az ember y hónapra előre. Sok ötletből nem lesz semmi, mert kiderül, hogy piszok drága, vagy lesznek más prioritások a hétvégén, vagy mert nem lenne kire hagyni a gyerekeket, és akkor még nem is érintettem, hogy mennyire vagyok leharcolt és befogadásképtelen a nap végére. Pár programra eljutunk így is, voltunk gyerekszínházban, koncerteken (én külön Sixto Rodriguez-koncerten is, sőt lézershow-nak benézve egy koncert-hirdetést még komolyzenei koncerten is a Royal Albert Hall-ban, a fiúkkal), célkeresztben van egy Caravaggio-utániak kiállítás is, de az is gyerekes lesz, úgyhogy jajj a nagyérdeműnek, de legalább a múzeumok ingyenesek, így egy félórára is be lehet ugrani végig száguldani rajta. A kultúra fogyasztása „csak” idő és pénz kérdése, a kínálattal nincs baj.

ÉS ha mindez még nem lenne elég a maradáshoz, legmélyebbre eltemetett sznobságomat etetem a ténnyel, hogy Londonban vagyok, a Piccadilly Circus, az emeletes buszok, a Downing Street 10, a British Museum asszír ajtónálló szobrai városában, és ez még mindig fellelkesít.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szerző: krszt

18 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://el-lehet-innen-menni.blog.hu/api/trackback/id/tr1611773735

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Jakab.gipsz 2016.10.06. 18:19:32

Sztereotípia gyűjtemény, és?

...és mi el is megyünk - a külföldön gyökeret eresztés mindennapjairól

El lehet innen menni

Keresés

Top 5

Utolsó kommentek

Friss topikok

Archívum

Címkék

Blogajánló

Feedek

Egyéb

2016.10.06. 03:22

Szerző: krszt

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek: