Olvasó, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! Rohadt hosszú lesz.

Amíg még tart az emlékezet, hadd örökítsem meg az utókor (családi memoár), de akár a jelenkori l’art pour l’art vagy teljesen gyakorlatias okokból érdeklődők számára a kivándorlásunk igaz történetét.

A kivándorlási álmunk-tervünk olyannyira régi, hogy a biztonság kedvéért már a gyerekeinknek is olyan neveket adtunk 5 és 3 évvel ezelőtt (Marcell, Dániel), amellyek kompatibilisek külföldön (természetesen ezekre a nevekre nem hallgatnak, úgyhogy az ovi, suli kérte a becenevük fonetikus leírását: Martzee? Donee?). Az apjuk az előző 4 évnyi szabadidejét tanulással töltötte, hogy megszerezzen egy nemzetközi képesítést, ami bármiféle felsőfokú gazdasági végzettséget felülír Angliában. A tanulmányai utolsó 1-1,5 évében már bepróbálkozott az angol álláspiacon, de az volt az egyértelmű üzenet, hogy „majd ha már kint él...” Ezen évek alatt elkezdte felmérni a londoni bérlakáspiacot is, és hajmeresztő számokkal állt elő. Majd lassan összeállt a kép a gyerekek óvodáztatásának horribilis költségéről is, sőt maga a munkakeresés és a reménybeli kiköltözés is húzós büdzsét mutatott. Hiába, no, az én emberemet végletesen vonzzák a megoldhatatlan(nak tűnő) kihívások. Úgyhogy tavaly szeptemberben felmondott, ezév januárjában pedig egy szál bőrönddel kiköltözött Londonországba. Addigra felturbózta az ő szakmájában elengedhetetlen LinkedIn-profilját, listája volt a város legnagyobb fejvadászcégeiről és beszerezte a legszükségesebb okoskütyüket. Negyvenen túl, középvezetőként, nulla angliai munkatapasztalattal a nullához közelítenek a munkavállalási esélyek, ezt több fórum és forrás megerősítette, szerencsére csak azután, hogy ő kiköltözött (talán el sem indul, ha ezek a vélemények elég meggyőzőek). 5 és fél hónap állásvadászat, rengeteg pofon utáni rengeteg talpraállás, és annak felismerése kellett, hogy elsőre csak határozott idejű munkát tud megszerezni, de végül összejött a majdnem lehetetlen: június elején a család hőse fél éves szerződést kapott és elkezdett dolgozni. Azzal a lendülettel rögtön elkezdett kiadó lakásokat nézni, ezzel újabb stresszt véve magára. A nappalink falára felkerült az óriási London-térkép, s ott követtük Apa bolyongásait a lakásbérlés útvesztőiben.

Tanulság: a londoni lakásbérlés leegyszerűsítve úgy megy, hogy megjelenik a lakás hirdetése egy vagy több ingatlancégnél, az ember aznap (!) jelentkezik rá, az ingatlanos kb. 24 órán belül megmutatja a lakást, amire kb 24 órán belül rá kell bólintani, ha meg akarja szerezni az ember, különben elviszi másvalaki. Iszonyatosan pörög a piac.  Jó eséllyel azt a lakást lehet megszerezni, amit a meghirdetett bérleti díjon hajlandó az ember kivenni. Alkudni lehet, de ez természetesen rontja az esélyeket, illetve a tárgyalási pozíciót, amennyiben mégis összejön a biznisz. Két gyerekes családnak nem adnak ki 2 hálószobás (+nappali) lakásnál kisebbet, nyilván a lakás állagának megóvása érdekében. Ingatlancége válogatja, hogy milyen referenciákat kérnek a leendő bérlőtől (igazolás a korábbi szálláshelytől vagy a munkáltatótól, stb.), de valamit kérnek, legrosszabb esetben referenciát a korábbi lakástulajtól, ami ugyebár nincs.  A cég, amelyen keresztül mi bérlünk lakást, 24 órán belül aláiratta velünk (velem online!) a szerződést, beszedte a 2 havi kauciót és az 1 havi bérleti díjat, egy negyednyi bérleti díjnak megfelelő közvetítői költséget számolt fel, és még ekkor sem tudtuk, hogy a tulaj beleegyezett-e a kiadásba és aláírta-e a szerződést. Elég izgis volt.

Ezt a pillanatot vártam ugrásra készen januártól kezdve. Az én munkahelyem áprilissal megszűnt, valószínűleg én voltam az egyetlen alkalmazott a cégnél, akit ez a tény egyáltalán nem rázott meg. A biztonság kedvéért márciustól elkezdtem állást keresni Pesten is, de csak fél szívvel, hiszen a londoni zöld jelzésre vártam. Ami ugye megjött. A teendők listáját a várakozás hosszú hónapjai alatt fényesre csiszoltam: a lakás (kicsinosítás, kiadás, kiürítés, összecuccolás), Mici cica sorsának elrendezése, az autó felturbózása és eladása, az adminisztratív teendők kiderítése (tb, adózás, lakcím kérdése), egészséggel kapcsolatos intézendők, stb, stb, stb. Június elején eldördült a startpisztoly és nekiláttam az eddigi életünk módszeres felszámolásának.

Elkezdtük kiadható állapotba hozni a lakást: festés, kisebb-nagyobb szerelési munkák, csinosítás; eltartott egy darabig. Aztán meghirdettem közösségi oldalon, hogy ne vadidegen, hanem az ismerős ismerőse vegye ki.

Tanulság: kellenek képek, ráadásul szépek a lakásról (ami persze csinos, rendezett, visszafogott hotelszoba jellegű, minimális személyes tárggyal),  frissen kell tartani a témát a falunkon (hírek, újabb képek, akármi), és biztatni a közeli ismerősöket, hogy osszák a hírt (ez nem magától értetődő, illetve megértem, hogy van, akinek tényleg kell a biztatás, néha nekem is). Én meglehetősen szégyellős voltam a marketingtevékenységben.

Kevesen érdeklődtek (8-9), még kevesebben jöttek el (4), szóval izgalmas volt. Végül pár hét után sikerült megtalálni a jelenlegi bérlőt. Kellett egy szuper szerződés baráti áron az ismerős ügyvédtől, amivel mindkét fél boldog, nullás igazolások a közművektől.

Megjavíttattam a légkondit az autóban, kipucoltattam, vax, minden, és egy használtautó-piacot működtető régi kedves ismerős elvállalta az eladását. Ez a segítség életmentő  volt, nem tudom, hogyan bonyolítottam volna le én az autó megmutatása-alkudozás-eladás folyamatát, a megmutatás időpontegeztetéses vonzatát nem is említve.

Tanulság: piszkosul át kell gondolni, hogy mikortól tudunk megválni az autótól. Én egy kicsit korábbra taksáltam, mint az reális volt, bocs, autós ismerőseim :/

Mici cicát az én családom fogadta be, Pécsre került 2 másik macska és egy macskabarát harcikutya (?) mellé, s vén fejére (dehogy vén, 12 éves, csak begyöpösödött) társasági lénnyé és kertbe kijárós macsekká kellett válnia; csak remélni tudom, hogy az új impulzusok jót tesznek neki, sőt, megfiatalítják.

Hirtelen ötlettől vezérelve csináltam egy garázsvásárt, hogy pénzzé tegyem mindazt, amit nem viszünk ki magunkkal külföldre. Ennek bejáratott oldala van a közösségi oldalakon, ahova érdemes berakatni a vásár hirdetését, hogy az ő húzónevükkel is fusson a hír: elég egy word doksiban megszerkesztett plakátot beküldeni a vásár alapvető adataival (mikor, hol, milyen jellegű dolgok lesznek eladók), amit az oldal fenntartói közzétesznek, ami természetesen a saját oldalunkon is osztható. A fényképek jóvoltából több cucc lábon elkelt. A vásár maga, hm, finoman szólva alacsony érdeklődésre tartott számot az ismerősök körében. Mégsem mondhatnám, hogy még nem érett meg erre a társadalmunk, mert a legtöbb látogató gyakorlott garázsvásározó és vérprofi alkudozó volt. Ez totálisan készületlenül ért, kaptam hideget-meleget a kínkeservvel benyögött áraimért, megváltásnak éreztem, amikor leléptek, és elkezdtek szivárogni az ismerősök.

Tanulság: a garázsvásár hírére gyéren reagáltak (értsd like, megosztás), bezzeg a fényképek megjelenésére felbolydult az ismerősök raja, ez tehát abszolút ajánlott konkrétumokkal előállni. Van egy kisokos-lista a neten, hogy mivel érdemes a vásárra készülni: árcimkék, nejlonszatyrok, váltópénz, stb. Az erőforrásokat érdemes megtervezni: lehordani a dolgokat a vásár helyszínére, majd folyamatosan ott lenni x órát, még ha a gyereknek slozira is kell mennie, aztán visszavinni a megmaradt cuccokat. Én a lehető legfelkészületlenebbül fogtam bele, de végülis nem bántam meg, mert jó tapasztalat volt.

A garázsvásár után már csak a kipakolás és a Londonra összepakolás maradt. Nagyon pozitív tapasztalatom volt két költöztetőcéggel is, akiket többször felhívtam különböző logisztikai kérdésekkel és totál készségesen válaszoltak mindre, sőt, mindketten biztattak, hogy kérdezzek bármennyit, bármikor. Hát éltem vele. A költöztetődobozok létéről eddig nem is tudtam (banános dobozok markírozták eddigi költözéseim  útjait), a fellelhetőségük pedig teljes misztérium volt. Erről is a segítőkész költöztetők lebbentették fel a fátylat (ikea, office depot). Dilemma volt, hogy céggel költöztessünk, vagy bőröndökben (fapados) repülővel. Némi kalkuláció után kiderült, hogy teljesen egy árban van mindkettő, „csak” a bőröndök árával, illetve a reptérre ki- és reptérről hazaszállítás macerájával kerül többe a repülős verzió. Ezután már csak az volt a kérdés, hogy hány a bőrönd azaz mik azok a kiszállítandó cuccok, amik az első napokban kellenek (pl. pár váltás ruha, ágynemű; a fene akart első nap paplant, párnát felhajtani, sőt, erre pénzt kiadni, amikor kiszállítani olcsóbb volt, sőt, a gyerekeknek vélhetőleg otthonosság-érzetet is adott az ismerős huzat). Ehhez még hozzá kalkuláltam, hogy egyedül, 2 gyerekkel utazva, mégha taxi/ismerős is visz ki, mennyit bírok (3 bőrönd és 3 kézicsomag), és kezdődhetett is a nagy összepakolás. Minden, ami nem jött velünk Londonba és nem kelt el a garázsvásáron, egy számomra hiteles, szegényeket segítő alapítvány szerencsére a közelünkbe eső gyűjtőpontjára  vándorolt, hihetetlen erőfeszítések árán. (Konkrétan drága Sebők barátunk cipelte a vállán a tucatnyi zsákot sok fordulóval 7 utcával odébb, ami nagyon messze van, ha súlyos zsákokról van szó.) Ez már a finis volt, és nem tudom, szükségszerű-e a finisben a rohanás és kapkodás (én csak a pályázatírásos változatát ismerem, ott majdhogynem igen), de itt már az volt. Két megmentőm volt a gigászi küzdelemben, ha ők nincsenek, még ma is térdig állnék a ruhák és tárgyak tengerében. Végül a lakásátadási határidőre nagyjából elkészültünk. Szerencsére a bérlő megértő volt (ezért ő az ismerős ismerőse), és látva az utolsó 10 perc tragikomikus jeleneteit formálisan átvette a lakást, a másik kulccsal csak másnap kellett elszámolni, megúszva ezzel, hogy az iratrendezést egy zsákkal és sportosan oldjam meg (mindent bele), hogy aztán majd valahol, valamikor kibogarásszam. Tehát költözősdobozok és utazóbőröndök a pincében, 1-1 utazótáska maradt nálunk néhány váltás ruhával és a legszükségesebb játékokkal.

A legkeményebb tanulság avagy bár elkerültem volna a hajmeresztő kapkodást és ismerősök rángatását: lehet, hogy van, akinek ez megy zsigerből, de nekem nagy segítség lett volna, ha – különösen a nyaralási időszak miatt – jobban felmérem, esetleg körülbelülre meg is tervezem időrendben, hogy az ismerőseim közül ki, mikor, hogyan tud segíteni, ehhez milyen eszközök, szállítóeszközök kellenek, helyszínek nyitvatartása, stb., kb egy teljes kiköltözési forgatókönyv. Tudom, maximalista vagyok, de szerintem a nekem utolsó pillanatokban segítők értékelték volna.

A folytatáshoz már csak hátra kellett dőlni és vitetni magunkat a vadvizi árral: a saját lakásunk elhagyása és a londoni lakásba beköltözés leghamarabbi időpontja között nyolc nap volt. Ezen időszakot ismerősök, barátok nyaralóiban, nyaralás miatt megüresedett lakásaikban terveztük eltölteni. Így lett nekünk a végére szigligeti nyaralás, zuglói villám-ottalvás a sógoréknál, leányfalui menedék, majd utolsó éjszaka, mit ad isten, a saját szomszédunknál, közös fallal a régi lakásunkra. Eközben találkozóhegyek, utolsó beszélgetések, sörözések barátokkal, ismerősökkel, bébisintérbeszervezés csutkáig, maradékügyek intézése, mert annak sosincs vége.

Legvégül a kiutazás július 26-án. Amit lehetett, megkönnyítettünk a szervezéskor: délben induló gépre foglaltunk helyet (nincs korai kelés, késői érkezés), online becsekkolás, elsőbbségi beszállás (fapados gépről lévén szó olyan helyzetek is előfordulnak, hogy a kifutópályán, a gép mellett álldogálva 15-20 percig is eltart, míg minden előttünk érkezett utas beszáll, ami abszolút igazságos, csak a gyermeki időérzékelésben az igazságosságot gyorsan felülírja a türelmetlenség). Volt, amin nem lehetett könnyíteni: a barátnőm kivitt a reptérre, de a fura parkolási szabályok miatt 4 perce volt segíteni nekem, utána már egyedül voltam a két sráccal és a 6 csomaggal. Pontosabban dehogy voltam egyedül, egy iszonyatos tömeg kellős közepén voltunk. Én jól viselem a tömeget – ha nincs velem két hipermozgásos kölyök, akiket életben kell tartanom, sőt, le kell szállítanom Londonba.

Megspórolva a fáradtságot, hogy hogyan is történt az egész hercehurca, inkább azt írom meg, hogy mi volt jó ötlet, mik voltak a jó tapasztalatok, és hogyan csinálnám másként azt, ami nem volt túl jó.

Legközelebbi kivándorlásunkkor, feltéve, hogy a zuram nem lesz mellettem, a check-in szinten fogok kiszállni az autóból, mert a hordárkocsik (vagy mi a nevük) itt vannak. A reptéren egyetlen alkalmazott sem együttműködő, ha a csomagok felügyelet nélkül hagyásáról van szó, márpedig most ezt meg kellett játszanom a kocsi megszerzése érdekében. Innen viszont már sima lesz a pálya: hordárkocsi az autóhoz, csomagok a kocsira, srácok a csomagokra.

Legközelebb, ha egyedül utazom, semmiképpen sem ásom el egy bőrönd mélyére a gyerekek anyakönyvi kivonatait, és lesz nálam szabványos kiutaztatási engedély az apjuktól. Minket kis híján visszafordítottak az útlevélellenőrzéskor, mint erre később rájöttem. Akkor és ott talán csak azért nem kaptam szívrohamot, mert a korábbi napok terhelése után ez a helyzet meg se kottyant.

Az elsőbbségi beszállás volt hivatott biztosítani az egymás melletti helyeket, erről az elsőbbségről viszont khm, enyhe késéssel lecsúsztunk, ezért a stewardesek szerveztek nekünk három szomszédos széket; hiába, a zord külső érző szívet tartalmaz.

És hát igen, a kütyü a megfelelő játékapplikációkkal életmentő volt az én iszonyat eleven, besózott gyerekeim esetében. Eleinte lefoglalta őket a repülés, meg a dilemma, hogy repülünk-e már (kezdő utasként nem könnyű eldönteni ), aztán a figyelem lankadtával és a destruktív erők első megjelenésekor bevetettem a fogyasztás figyelemelterelő funkcióját. Majd jött a tablet, ami további háromnegyed órára megoldotta a gép belső részeinek épen tartását. Mire feleszméltek, már leszálltunk és fékevesztetten rohangáltak a reptéri folyosókon. Gyeplőt a lovak közé, megérkeztünk. England, here we come.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.