Amikor elindítottam a blogomat, a mottót próbáltam pontosan megfogalmazni. "Nem csupán az elmúlt pár év, hanem az elmúlt pár évtized miatt megyünk. Levegőért, perspektíváért, élményekért. [...]" Tényleg, nem mondhatom, hogy annyira el voltam keseredve a jelenlegi közélet miatt, hogy Európa legnyugatibb végébe meneküljek. Úgy érzem, sokat kibírok. Ha nem mentem el akkor, amikor személyes tapasztalataim alapján lassan rájöttem, hogy a magyar lakosság szinte teljes egészében cigányellenes és nagyobbik része homofób, akkor most hova ugráljak. Ennél rosszabb nem lehet a helyzet, ennél lejjebb nincs. Szólásszabadság, fékek és ellensúlyok... már csak a smink, ami elkenődött. Extrák, amik leszakadtak a járgányról a nagy iramban.

Mi azért is léptünk le, mert gyerekeink lettek és őszintén szólva ez beszűkítette az anyagi lehetőségeinket. Szó sem volt éhezésről, de azon túl... új ruha, új cipő, nem beszélve nyaralásokról, hétvégi programokról, majdani zeneórákról, fociedzésekről... Ugyanakkor azt láttuk, hogy külföldön, hasonló státuszú szülők simán meg tudják ezeket adni a családjuknak. Kedvenc példám volt a brüsszeli szobafestő-mázoló, aki minden hónapban egy hétvégére el tudott utazni a családjával egy európai nagyvárosba. Gyanítom, nem azért, mert hülyére kereste magát, inkább azért, mert ez a fajta luxus Nyugat-Európában megfizethetőbb.

A gyerekek megjelenésével egy új megfontolás is bejött a képbe: milyen közegben akarjuk felnevelni őket? Olyan bölcsibe járjanak-e, ahol a cigány kisfiút folyamatosan megszégyenítik a gondozónők? Olyan oktatási rendszerbe eresszük-e be őket, amely kiöli belőlük először a kisgyereket ("játszani is engedd" dehogy enged), aztán a kreativitást? (A most 5 éves Marci születése óta azon agyalok, hogy hogyan úszhatná meg a hagyományos iskolarendszert a gyerekem. Eddigi legjobb ötleteim a Waldorf-suli és az otthon tanítás volt, utóbbi elég utópisztikus, lássuk be.) Agymosottak legyenek-e a suliban elhangzó bődületes erkölcsi hülyeségektől, DADA-program és erkölcstankönyv? És akkor nem soroltam a valódi szolidaritás meg a valódi közösségek hiányát a mindennapokban, az elidegenedettséget, ami napi szinten üt pofon. Én már megszoktam, tudok vele élni, bár lehet, hogy végül betelne a pohár, na de ha van lehetőség valami jobbra, már miért ne merüljek el benne egy kicsit (vagy nagyon)? A gyerkőceinknek meg pláne megadnám ezt a lehetőséget.

Hajtott a külföldön élés izgalma is minket, néhány rövidebb (3-6 hónapos) próbálkozásom után már szívesen kipróbáltam volna egy kicsit hosszabb menetet is, mentünk tehát kalandvágyból is. Ha ép lélekkel megússzák a gyerekek ezt a nagy változást - az ismerős személyek és helyek eltűnését, az anyanyelvi közegük családi méretűvé redukálódását, új nyelv megtanulását, az 1-2 évnyi nyelvi bénázásokkal járó frusztrációt -, akkor ez az egész újélet-kezdés óriási tapasztalat lesz számukra is, szerencsés esetben nyitottak lesznek a változásokra, sőt, talán még kívánják is, én legalábbis ezt is remélem.

Félév londoni lét után korai lenne mérleget vonni, de az eddigi tapasztalataimat szívesen elmesélem (ez kb. a francia és belga anyukákkal való kávéházi beszélgetés kivonata).

A srácaim sulijába 34-féle anyanyelvű diák jár ( 7 osztályos kis intézmény, 10 osztálya van, 25-26 gyerekkel osztályonként), az iskola tehát masszívan ki van téve a bevándorlóknak, és eddigi tapasztalataim alapján úgy látom, derekasan helyt áll. A gyerekek jó része már az óvodában megtanult valamennyire angolul, az iskolai tanerő pedig szinte minden energiáját arra fordítja, hogy ezt az angol tudást tökéletesítse. A tanítási metódus nagyon változatos, sok-sok játékos formát használnak,  így a tényleges tanítás napi 2 órája még a kicsi gyerekek számára is elviselhető. (Pár napja voltam nyílt napon Marciéknál, úgyhogy nem a levegőbe beszélek.) A kicsik számára a nap többi része már tényleg játék bent és az udvaron, éneklés, mondókázás. A suli felvesz nehezen kezelhető gyerekeket is, sőt van egy teljes osztály autizmussal élő gyerek, úgyhogy rendszeresen látni krízist, hisztit a folyosón. De még nem láttam olyan tanárt, aki elvesztette volna a fejét; higgadtan, türelmesen és kitartóan bánnak a bajban lévővel, tisztára, mintha mind ki lennének képezve kríziskezelésre. Én pedig örülök, hogy ezek a gyerekek nem kisegítő iskolába járnak (nem is tudom, van-e ilyen itt egyáltalán), hanem együtt a mieinkkel, és hogy a gyerekeink látják ezeket az eseteket és megtanulnak együtt élni a "normálistól" eltérővel.

Számtalan jelét láttam annak, hogy itt az emberek nyugodtabbak, derűsebbek. Az első hetek egyik legüdítőbb élménye az volt, hogy az utcán szembejövők szemkontaktus esetén mosolyognak, a barátságosabbja még köszön is. Mára ezt már megszoktam, de még mindig örülök neki, inkább a rosszkedvűek tűnnek fel, ők valószínűleg turisták vagy kelet-európaiak.

Amikor a sarki boltos megtudta, hogy most költöztünk ide, "welcome in London" felkiáltással üdvözölt. Egy utcai zöldséges, akinél 1-2 hetente veszek valamit, az utcán megismer és köszön - egy olyan közegben, ahol többszáz vevője van egy nap. Bárhova belépek, "how are you today?" kérdéssel köszöntenek. Pontosan tudom, hogy ez a mi jónapotunkkal ér fel, és hogy ez a fajta érdeklődés nagyon is behatárolt, mégis, már a nyelvben ott van az egymás felé fordulás, és ez szerintem igenis számít.

Azon még egy darabig ámuldozni fogok, hogy az autósok milyen higgadtan és előrelátóan vezetnek errefelé. A környékünkön sok a szűk utca, ahol egyidőben nem fér el egymás mellett két autó. És mit csinálnak az autósok? Ha két autó szembe találkozik egy utcában, az húzódik le, amelyik hamarabb talál üres helyet a parkoló autók között, s így szépen utat adnak egymásnak. Nem mennek bele egy anyázós, dudálós, tolatós helyzetbe, hanem higgadtan és előrelátóan azaz még időben megoldják a helyzetet, naponta tucatszor, ahogy elnézem a rutinjukat.

A derűs hozzáállás két nagyon szép példáját láttam a buszon. Egyszer egy fékezéskor elszabadult bőrönd keltett nagy vidámságot a buszon, a bőrönd tulaját is beleértve. Nem volt bosszús arckifejezés, rosszindulatú megjegyzések, csak poénok és mosolygás. Egy másik alkalommal egy leszállni készülő idős bácsit hallottam, ahogy szintén idős hölgy utastársát próbálta igyekvésre buzdítani "hurry up, hurry up" felszólítással. Ezt a derűt és öniróniát legkésőbb erre az életkorra szeretném én is kifejleszteni.

És ha a perspektívát egy kicsit tágítjuk: tele a város, a mi városrészünk is önkéntesekkel, a használtruha-boltoktól a vérprofi információs tanácsadó irodákon és általános iskolákon át a zavarodottaknak helyet adó kávézók konyhájáig... Át van itatva az egész társadalom az önsegítés szellemével, bármennyire esetlen és amatőr is néha, mindenképpen több, mint a semmi és jobb, mintha külső segítséget várnának. Még a szemétlerakást tiltó önkormányzati tábla is úgy van megfogalmazva, hogy az  "értünk, a közösségért, együtt összefogva" jön le üzenetként, nem pedig a rideg hatósági tiltás, a fölénk tornyosuló hatalom dörgedelme. Ezen a vonalon továbbmenve egy kicsit: a korlátokra, ahova nem szabad bringát leláncolni, nem az van írva, hogy ide tilos bringát láncolni, és ilyen-olyan bírság, hanem hogy az ide leláncolt bringákat elviszik innen, punktum. Ebből mindenki ért. Szerintem így kell felnőttként kezelni az embereket.

Úgyhogy a kezdeti jeleket látva én bizakodó vagyok a jövőbeni életünket illetően. És ha egy szép napon én is munkába tudok állni, akkor még a Kánaán is eljöhet számunkra ;)