Hát kérem, ezerrel dübörög a beilleszkedés: apa, anya dolgozik, gyerekek intézményesítve, ezt se reméltem még 2 hónappal ezelőtt. Az úgy volt, hogy a nyári szabadságok végetértével minden intézménybe visszaköltözött az élet. Így lett a nagynak sulija, ezt már megírtam, s így a kicsinek ovija, nekem meg egy melóhelyem, erről meg most.

Danccal egy mocsok esős napon látogattuk meg leendő oviját, és stílszerűen bele is futottam a korábban már kririzált gyerekintézményesítési történet újabb pofonjába: az önkormi által gondozott árlista a saját (!) ovijaikról khm némi frissítésre szorul, kb. 1/3-ára nőtt a kiszemelt oviban a gondozási díj. Hát, vettünk egy nagy levegőt, és befizettük Duncot egy körre. Az ovi amúgy klassz: lasszóval fogják a gyerekeket, most 8-an vannak a 20 helyre és a 3 gondozóra, de péntekenként rendszeresen csak 3 gyerek van. Egy tágas terem a szobájuk kézműveskedős/ebédelős résszel, életnagyságú babaszobával, autós sarokkal, meg egy "csendes szobával", a könyvek és kirakók birodalmával, ahol egy számítógép ontja magából a gyerekdalokat és mondókákat. Még egy szeletnyi füves udvar is van a mozgékonyabb gyerekeknek, ahova szabad a kijárás szinte egész nap.

A beszoktatás úgy ment, mint az álom. Az első napon még bent voltam Danival, s miközben ő egyre messzebb merészkedett tőlem, mi szépen letudtuk az adminisztratív teendőket (a végére már fejből tudtam a saját és a pasim telefonszámát, meg az indiai háziorvosunk nevét). A második napon ott hagytam 2 órára, és az ovi körül bolyongtam ugrásra készen, ha telefonálnának. Harmadnaptól már vihettem az ebédet neki, hogy ő is együtt kajálhasson a többiekkel. A gondozónők szerint tök nyugodtan viselkedett, elmerült a játékaiban, persze rácuppant a számítógépre is, és az udvari játékokat is kipróbálta. Kicsit hitetlenkedve, de elfogadtam, hogy Daninál csont nélkül átment az echte angol óvoda. Néha sikerül úgy érkeznem érte, hogy még kukucskálni tudok egy kicsit a szobaajtó kisablakán, és látom, hogy felszabadultan, teljes természetességgel jön-megy, ha valami strukturált tevékenység van (elindulás előtt még körben ülve éneklés pl.), abban abszolút részt vesz, és lelkesen imitálja a többieket. Mostanában rákaptam, hogy miután beviszem reggel, még picit kukucskálok ugyanazon ablakon. Azt látom, hogy rögtön kipécéz valami játékot magának, vagy bevágtat a "csendes szobába" számítógépezni. Úgy tűnik, hogy a legkevésbé sem zavarja, hogy nem érti, mit mondanak neki, vagy hogy őt nem értik meg. Valószínűleg a leglényegesebb dolgok egyben a legegyszerűbbek is: a "sit down, wash your hand, lunch, water, apple, nappy"-vonal gyorsan átment a srácnál.

Az ovi Achilles-sarka a nyitva tartása: 9:30-tól 1:30-ig (De hogy tudnak így munkát vállalni az anyukák? kérdeztem az ovi vezetőnőjétől, bőven belegyalogolva ezzel a hölgy komfortzónájába, egzisztenciális kérdéseket a világnak ezen a felén nem feszegetnek, a válasz ennek megfelelően a jól bevált "I knooow..." volt). Ilyen nyitva tartás mellett jó esetben napi 3 óra munkát tudok vállalni, de ha nem az ovi környékén van a melóhely, akkor kevesebbet. Persze lehetne childmindert fogadni, de csóri gyerekeket lehet, hogy nem most tenném ki egy újabb sokkoló újdonságnak. Úgyhogy egyelőre marad az otthonülés.

Vagyis dehogy! Egy NIOK-szerű civil szervezettel megbeszéltem, hogy amíg nem találok valami rendes (értsd fizetős) munkát, addig az önkéntesük leszek munkatapasztalatért, anyanyelvi munkakörnyezetért cserébe. Egy esernyőszervezet, amely más civil szervezetek számára nyújt szervezeti, forrásteremtési tanácsadást, szervez képzéseket és networking-lehetőségeket, bőven tud munkát adni bármely betévedő önkéntesnek. Úgyhogy egyelőre heti 2 napban élvezem az irodai infrastruktúrát, angol (na jó, nigériai, kolumbiai, jamaikai, kenyai, talán egy angol) kollégák társaságát, felveszem a bejövő hívásokat (azóta kicsit sótlanabb lett a szervezet kommunikációja ezen a téren, mivel fogalmam sincs, ki a hívó, milyen jelentős szervezettől telefonál, nincs how-are-you?-I-can't-complain-yourself? típusú csetelés, csak a rideg funkcionalizmus :D ), csinálom a rám szabott feladatokat. Múlt héten már azt is elértem, hogy maradt munkám a következő hétre is, juhhé.

A munkaidőm piacképes hosszúságúra nyújtásához Marci sulijából jött a megoldás: a suli óvodája, ahova beadtam Dani jelentkezését egy januári felvételben reménykedve, behívott minket ovilátogatásra. Ahol kiderült, hogy Danit már 3 éves korától azaz novembertől felveszik, nem kell megvárni a januári szemesztert, ráadásul ekkortól ingyen jár neki az óvodai ellátás. És ez az ovi 9-től fél 4-ig van nyitva, és Marciék sulijával van egy épületben! Na ezzel a nyitva tartással, na meg jól összehangolt családi logisztikával már akár 6 órás munkát is tudok vállalni. (A feltétel Dani szobatisztasága, úgyhogy sajna ez a gyerekem sem használhat addig pelust, amíg csak akar.)

Így hát a legkisebben fog csattanni a ostor és intézményt vált egy hónap múlva. Azzal szédítem, hogy Marci sulijába járhat majd, csak egy másik terembe, hátha így könnyebben veszi a váltást. Úgyis iskolába akart már járni, hát most mehet.

A napjaim így már kellően zsúfoltak: a nemdolgozós napokon apróbb ügyintézések (kértem végre tb-számot), vásárlás/háztartási teendők, állásvadászat a neten, pesti projektben melózás (na, az eszi igazán az időt!), mindenféle apróság (a legutóbbi délelőttömet angol gyerekdalok vadászásával töltöttem, de annyira megérte látni a srácok képét, amikor meghallották a Wheels on the bust.) Ezek a napok (de csak a 10-től 1-ig tartó rész!) úgy röpülnek el, mintha valaki kakaót adna az időgépre. Fél 2-re Daniért megyek, aki általában elalszik a babakocsiban, így haza sem tudok menni vele (eddig egyszer csináltam meg, hogy az egy méter széles lépcsőház aljában hagytam babakocsistul és nyitva hagytam a bejárati ajtót nálunk, az elsőn), úgyhogy az az időszak is vásárlásba, apróbb intéznivalókba torkollik 3-ig. Ekkor Marcit is elhozzuk az iskolából, és kimegyünk valami parkba, "hadd mozogják ki magukat a gyerekek". Aztán fél 7 körül hazamászunk, és a jól átmozgatott gyerekek még bónuszként szétszedik a lakást, fel-alá rohangálnak, kanapékról ugrálnak és visítoznak. Még az a délután volt a legbékésebb, amikor az eső miatt egyenesen haza kellett jönnünk, narancslevet facsartunk és rongyosra hallgatták az angol gyerekdalokat. Tisztára mint egy idilli angol családi délután.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.