...and now for something completely different :)

SCROLL DOWN FOR ENGLISH VERSION

Harmadik emeleti, kertre néző, világos, két hálószobás, 78 m2-es lakásunk kiadó. Belsőépítésszel megtervezett, modern felszereltségű, meleg hangulatú otthon extra kényelmi megoldásokkal.
A lakás része egy amerikai konyhás nappali, tágas háló nagyméretű beépített szekrénnyel és hozzátartozó fürdőszobával, második hálószoba, zuhanyzós fürdőszoba és erkély. Minden szoba légkondícionálóval felszerelt, a konyha gépesített (kerámia főzőlap, elektromos sütő, mosogatógép).
Csendes utca, pár percre a Vígszínháztól, Nyugati tértől, Szent István parktól. 2017. júliustól kiadó havi 195 Ft + rezsiért.
Érdeklődni: Emrich Kriszta 06-30-702-1817 vagy komment ide.

Az előző posztomra látszólag teljesen jogosan az a kérdés jött, hogy mi a faszért nem költözünk haza. Azért látszólag, mert az a poszt kiemelt két nehéz helyzetet a jelen életemből, de hallgatott az örömteliekről. Így is maratoni lett az írás, de tök jogos felvetés, hogy ez így egyoldalú. Tehát a másik oldal:

A gyerekeink 3 éve olyan oktatási rendszerben nevelődnek, amelyben a felnőttek megbecsülik a gyerekeket, és erre nevelik a gyerekeket magukat is: értékeljék önmagukat és egymást. Ahol csupa optimizmus veszi körül a gyerekeket: a tanárok biztatják őket, kiemelik a sikereiket, vigasztalják őket a kudarcaik során. A felnőttek képesek azért megdicsérni a diákot, mert szófogadóan abbahagyta az ugrálást az asztalon. A tanítás lassan érik: az én kisfiaim krízishelyzetben már képesek biztatni vagy vigasztalni egymást. Normál szituban még ösztönből nyesik egymást.

Persze sejtem én, hogy a suliban hallott leggyakoribb kifejezés, a „good girl/good boy” is tkp. csak egy megszokott frázis, meg az egész udvariasabb és pozitívabb nyelvhasználat is csak egy megszokás, de mégiscsak más ezt megszokni, ebben felnőni, mint pl. a „mit képzelsz te magadról?-ban”. (A zöldséges sem szerelemből szólít love-nak, hanem mert ez a „asszonyom” megfelelője itt, de mégsem fog a torkomnak ugrani, ha már egyszer love-ozgat, nemigaz?) Én örülök, hogy a gyerekeink ilyen közegben nőnek fel és minden erőmmel azon vagyok, hogy magyarosan borús énemet és szőr-nyű reflexeimet leküzdve tisztelettelibb, de főleg pozitívabb legyek feléjük. Hahh, még a végén én is nyerek rajta, már többször rajta kaptam magam, hogy dicsérem őket.

Szóval ez egy nagy nyereség. Továbbá én például nagyon értékelem a derűs közhangulatot, a buszon elszabaduló bőrönd tulajdonosának és a teljes utazóközönségnek a hahotázását, az emberek félszeg mosolyát, amikor szemből egymást kerülgetik a szűkebb járdarészeken, a hooosszan várakozó sorban egymásnak poénokat kiabáló embereket. Nincs feszkó, mindenki bevette a gyógyszerét. A pénztáros a boltban udvarias, az éjszakai bolt eladója is, a buszsofőr már kifelé indexel, amikor meglát futni egy lányt, és visszaáll a megállóba, csak hogy a nő fel tudjon szállni (ma történt). Egy magyar fuvarozó ismerősöm, ha valahol Dél-Angliában megáll egy gyrososnál, akikkel összebarátkozott, akkor sose kell fizetnie a gyrosért. A grillcsirkés múltkor ingyen adott egy adag sült jalapeno-s sajtgolyót, mert legutóbb kétszer sem volt neki és lógott az orrom. Nehogy elpártoljak már tőlük! Már rég tudom, hogy a „how are you” nem a figyelmességük része, hanem csak így köszönnek, de azért jó ezt hallani. Nekem tetszik, ahogy beszélnek egymással az emberek itt. Persze az se lenne rossz, ha érteném, amit beszélnek, de azért tevőlegesen kéne tenni, pl. bővíteni a szókincsemet.

Magyarországról nézve elképzelhetetlen, mennyire szerves része az itteniek életének a mindennapi sportolás: futás, mindenféle tornázás, egyéni edzések a parkokban, szinte intézményesült a tömegsport…izzad és feszes izmokat villant az egész város. Nem mellesleg jót tesz az egészségüknek, mentális jólétüknek is. Én aztán nem vagyok egy fittneszfasiszta, teljesen véletlen, hogy a munkahelyre bebringázás miatt mindennap mozgok (amúgy ezek komoly kardioedzések, legnagyobb sebesség, padlógáz és utolsó utáni pillanatban beesések melóba, gyerekek sulijába), de belefutottam egy futóklubba, a legképtelenebbül összeválogatott társaság, amelyet a szervezője, egy futócuccokat áruló cég ejtett, mert elköltözött a bolt, de ettől még a futókör hetente 3-szor gyámoltalan kiskacsa-falkaként összegyűlik az elhagyott bolt előtt, és eltotyog a parkba futni, szóval párszor futottam velük a közeli parkban, sőt, a srácok is velem futottak egyszer 4 mérföldet és először éreztem magam jól egy idegen társaságban, és először éreztem szórakoztatónak a futást. Túl rövidek a hétköznap estéink és túl későn is vannak a futások, de ezt leszámítva teljesen életszerűnek érzem a rituálét, hogy hetente 2-szer futócuccot öltsünk a srácokkal és a futás legyen az esti kikapcsolódásunk. Mondjuk ennek az érzésnek az előszele már megvolt pár hónapja, amikor elkezdtem péntekenként 40-50 hosszokat úszni, megállás nélkül (ez fontos kitétel volt, pihenés nélkül úszni, ha majd az óceánban kell ugye, vaslady meg ilyenek), na és a 2. alkalom utáni péntek reggel már vártam a meló utáni mozgást, aztán már csütörtökön is ezt vártam, és ha fegyelmezetten járok tovább, ahogy nem, akkor mára már a vízből kimászva elkezdeném várni a következő úszást – ami másnap lenne, haha. Nekem úgy tűnik, hogy a sportolás példája ragadós, rám legalábbis nagyon rám akar ragadni.

Enni-inni nagyon jókat lehet, főként más népek kajáit, és kínálat van bőségesen, bár mi inkább a boltban kapható verzióit ismerjük, de azért néhány ikonikus étteremláncot már lecsekkoltunk, pl Thai Square – yes, Busaba – no, és voltunk már pop-up partin pop-up kajabárral, meg a Borough Market kajasorán is, álomkaják, nna, irtó finom dolgok. Ilyenekbe maximum a tavaszi gasztro-fesztiválokon futottunk bele a Millenárison, ebben a Budapest méretű belvárosban meg mindennap ez folyik.

Hasonló vibrálás van a kultúrprogramok terén is: rengeteg izgalmas kiállítás, előadás, koncertek, csak kapkodom a fejem a metrómegállókban a sok programhirdetésre, digitálisra váltott Daryl Hannah-ként fotókkal jegyzem fel az ötleteket, klasszikusan mégis azok jutnak el a megvalósításig, amelyeket e-mailen javasolnak nekem, ott x kattintással már meg is vette a jegyet az ember y hónapra előre. Sok ötletből nem lesz semmi, mert kiderül, hogy piszok drága, vagy lesznek más prioritások a hétvégén, vagy mert nem lenne kire hagyni a gyerekeket, és akkor még nem is érintettem, hogy mennyire vagyok leharcolt és befogadásképtelen a nap végére. Pár programra eljutunk így is, voltunk gyerekszínházban, koncerteken (én külön Sixto Rodriguez-koncerten is, sőt lézershow-nak benézve egy koncert-hirdetést még komolyzenei koncerten is a Royal Albert Hall-ban, a fiúkkal), célkeresztben van egy Caravaggio-utániak kiállítás is, de az is gyerekes lesz, úgyhogy jajj a nagyérdeműnek, de legalább a múzeumok ingyenesek, így  egy félórára is be lehet ugrani végig száguldani rajta. A kultúra fogyasztása „csak” idő és pénz kérdése, a kínálattal nincs baj.

ÉS ha mindez még nem lenne elég a maradáshoz, legmélyebbre eltemetett sznobságomat etetem a ténnyel, hogy Londonban vagyok, a Piccadilly Circus, az emeletes buszok, a Downing Street 10, a British Museum asszír ajtónálló szobrai városában, és ez még mindig fellelkesít.

A világ leglustább blogja az enyém, ez már tuti. A „legfrissebb bejegyzéseim” 2015. 05. 30-ra datálódik. Mivel azonban nemrégiben otthon jártam (Budapesten), és ugyan 19 találkozót nyomtam le 3 nap alatt, amelyeken 28 baráttal, ismerőssel, újdonsült ismerőssel találkoztam, jópáran mégis kimaradtak az idő rövidsége miatt. Szóljon most nekik a dal! :)

Dióhéjban az elmúttmásfélév: nagyon nagyon meguntam a munkámat, fulladozom. Ez a legfontosabb. És hogy Dani eléggé szenved a sulitól. Konkrétan ki akarja rugatni magát. Dani még nincs 6 éves ugye. És hogy a gyökértelenség öl. Ezeket leszámítva nagyjából minden rendben. Még itt vagyunk.

Kifejtve:

Közel másfél éve tolom a gyerekrák-alapítvány szekerét minden különösebb fejlődés, változás, perspektíva, stb. nélkül. Az egyetlen változás az lett, hogy fulladozom a melómban. Fullaszt a mennyisége, az unalmassága, a monotonitása, a magányosság a munkahelyen, fullaszt a papírtömeg, fullaszt valami kisfőnököm bunkóskodása (pontosabban az inkább szívinfarktust okoz-na, ha nem nyomnék kardio-edzést mindennap kétszer a bérelt bringával, köszi Boris, ez a fejlesztés nálam betalált, bár tutira nem te találtad ki). Szeretnék félállásban a srácaimmal lenni, mert tudom, hogy mindannyiunknak jobb lenne, ehelyett itt gályázom, pedig az is mennyire bejött, hogy ősz óta 8 helyett 9-re járnak, én egy órával később végzek, de ez eddig is néha így volt, most legalább nyugodtan kezdjük a reggelt, reggeli, kakaó, mesenézés, zuhany-smink-haj-csinosruha, csak a végén van a rohanás, hogy kapcsoljátok már le a tévét, nyomás, induljunk, el fogok késni!!, de megéri, még így is, hisz velük vagyok, nem a számlatömeggel. Kétségbeesett napjaimon azon kapom magam, hogy percekig mozdulatlanul meredek a monitoromra és közben eszelős terveket szövök, hogy jelentkezem egy londoni játszótérépítő csapatba, már guglizom is, úristen, ezek mennyire faszák, kalandparkokat építenek, csak fa, meg minden, ahhhh, micsoda vár, hol a telefonszámuk?, nem veszi fel, most hagyjak üzenetet, de mi a faszt mondjak?? irodai escape-ista vagyok, adjon nekem egy esélyt??? Áhh. Legújabb menekülési tervem a street food, itt mindent el lehet adni, kaját aztán meg pláne, azt még talán Pécsen is, szóval valami halálegyszerű kaja kéne, ami nincs itt, és érdekesnek találják az emberek, de nem túl durván más ízvilág, például a paprikáskrumpli, de az nem jó, a disznókolbász miatt egy csomó vevőtől elesnék, vagy például a gulyásleves, igen, a gulyásleves… goulash ugye, hisz annak van valami hagyománya!, de azért street food-ként még nem láttam, persze, mert leves, azt ritkán esznek, de mi van, ha sűrűbbre főzöm, olyan stew-sra? Ezzel már tovább jutottam, feltúrtam infókat, mik a teendők, stb. Az anyagiaknál egy picit megakadt a dolog, most agyalok valami megoldáson. De volt olyan is, hogy bejelentkeztem egy belső állásra az alapítványon belül, pályázatírónak, csak az volt a baj, hogy inkább egy iszonyúan tapasztalt emberre volt szükségük, mint egy iszonyúan motiváltra, de legalább megpróbáltam. Én még magyar kontent manager is boldogan lennék a booking-nál, ha be tudnám adni nekik, hogy inkább nem járnék be az amszterdami irodába, bár imádom a várost, hanem WFH. Szóval megy a kínlódás meg a forgolódás, igyekszem valami értelmeset kitalálni.

Ez az állapot naná, hogy biztosan kihat a családra, időnként nincs bennem köszönet, a fiúk kezdenek rezisztensek lenni a kitöréseimre, összezárnak, te meg ne kiabálj vele!, mostanában meg már röhögnek, egyszerűen szórakoztató lettem mint őrjöngő anya, de ez ki is húzza a fullánkját a dühömnek, mit lehet csinálni, amikor könnybe lábadt szemmel próbálják visszafojtani a röhögésüket? még tisztán emlékszem erre az érzésre, pusztító, na.

Hogy közrejátszik vagy sem, nem tudom, de szegény Danikám piszkosul szenved az első osztállyal, kb. ugyanez volt egy éve is a nulladik osztályban, akkor be is hívtak minket, hogy adjunk tanácsot, mert Dani szétveri az órát, a csilláron lóg, naponta többször van büntetésben (time-out), mi meg hogy a fenyegetés lehet, hogy nem használ, talán ha jutalmaznák valamivel, a matricánál személyre szabottabb dologgal, pl nagyon kötődik az ovis nénikhez, és nagyon örül, amikor néha átmehet az oviba, és erre nem kitalálta a tanítónő, hogy péntekenként átmehet játszani az ovisokhoz a nagyszünetben, ha egész héten normálisan viselkedik?, és működött a jutalmazás, legalábbis kellő ideig ahhoz, hogy Danit megismerjék és megszeressék, decemberben már szuperlatívuszokban beszélt Duncról a tanítónéni, aki továbbra is rendetlenkedett persze, de ez már nem szúrt szemet. Szóval hasonló a helyzet, kivéve, hogy 3 hét alatt a teljes rendszertagadásig eljutott a gyerek, bazmegsuli, halálunalom a three little pigs, meg rajzolni a big bad wolf-ot, folyton a noun-ok (ez mondjuk nekem is vesszőparipám, felnőttéletedben hányszor használtad azt a szót, hogy főnév??), inkább lefekszik a carpet-time alatt, a házifeladat egy baromság, mondjam el az én munkámat, nem, nem megismerni akarja, mutassam meg, mit dolgozom, ő inkább azt akarja csinálni, nincs is már egy barátja sem, Khiam megbolondult, Henry is, már csak az anyukájáról beszél (jaj, a szívem!), amikor Dani a tanítókkal találkozik, csak úgy tesz, mintha örülne nekik (jaaaj!), csak Houkun szereti őt, aki az ebédeltetős néni, felkapta mindig a karjába, hogy Daniel, I put you into my pocket and taking you home, és folyton le kell raknia a saját nevét a dicsőségtáblán, sose mondják, hogy Daniel you can put your name up, de ezt az egészet ne mondjam meg az igazgatónéninek, mert akkor őt, Danit kirúgják…vagyis várj csak, nem is baj, inkább rúgjanak ki ebből a szarhülyesuliból…

Most ezt az egészet ráöntöttem az új tanítónénire, kicsit kihangsúlyoztam, hogyan csúszik ki Danici a kezükből épp, és a nő (kiscsaj) kellő komolysággal fogadta, megdöbbent, mint bevallotta, és hogy ki fog találni izgalmas, rövidebb feladatokat Dancnak, meg inkább többször rászól, mint automatikusan bünteti, mert amúgy is észrevette, hogy nem használ nála, és kitaláljuk a motivációt is, van még 1-2 gyerek az osztályban hasonló szituban, úgyhogy rajta vannak az ügyön. Hát remélem, gyorsan lépnek, mert itthonról nehéz védeni a sulit és benne a tanulást, ha szegény Danit csak rossz élmények érik. Jöjjön már valami jó!

Amúgy az például jó, nagyon jó, hogy Marci szárnyal a tanulásban, issza a tudást, és szerencsére jó dolgokkal tömik a fejét, persze vannak unalmas dolgok is, de mindennap van valami, amire azt tudja mondani, hogy ez volt a legjobb ma. Emellett továbbra is megszállott focista, de nyáron 1-2 hét alatt szintet lépett, elkezdett gyakorolni cseleket, dekázást, emelést, labdalevételt az apjával, és én hitetlenkedve néztem a tudományát egyik délután a parkban, munkából hazaesve, és annyira, de annyira büszke volt, de nem mutatta nyíltan, csak a szégyellős, széles vigyora, amit nem tudott leplezni. Emellett pedig ha Dani nagyon nekikeseredik a suli vagy más miatt, akkor Marc elképesztően figyelmes báty, alákérdez Daninak, vigasztalja, ravaszkodik, igazi jó testvér, ha baj van. Persze ha nincs baj, megy a testi-lelki birkózás ezerrel, én forró ólomért könyörgök „fülembe”, ezt tényleg nem lehet kibírni, néha ilyen fülvédővel mászkálok otthon, mint az autista gyerekek a sulijukban, még bébipartizós korukból maradt Ozoráról, kicsit fejzsugorító is, kettő az egyben, haha.

A „kell 2-3 év, míg megszokjátok” lassan eltelt. Sok mindent meg tudtam szokni: a nullához közelítő kulturális élményeket, néha nézünk filmeket, most például Louis C. K-t, ami kifejezetten üdítő, néha van erőm olvasni, most párhuzamosan a Kilenc koffert, szerényen csak az emberi becstelenség krónikáját á la Observer, egy angol jogi krimit és a Gyűrűk urát. Megszoktam a penészt, az understatement-eket, hogy sose találom el a réteges öltözködést, hogy nem értem az angolok beszédét. A nincs-kihez-szólni-a-páromon-kívült nem tudtam megszokni, azt, hogy talán egy házaspárt mondhatunk barátunknak, ez sem valami erős kapocs, csak úgy adódott a fiaink révén. Úgyhogy ha költöztök, vigyétek magatokkal a barátaitokat is. Vagy gyertek ide, és szórakoztassatok! :))

Félálomban lévő blogomon semmi nem utal arra az elektromos viharra, ami április óta zajlik körülöttünk. Eddig.

Londonba költözésünk előtt 3 hónappal Eszter barátnőm kitalálta, hogy írjunk együtt egy pályázatot egy alapítványnak, akik nagyszerűen fejlesztenek sérült gyerekeket. Megírtuk (nem nyert), és közben olyan jól dolgoztunk együtt, mintha ez így lett volna kitalálva. Elhatároztuk, hogy nem számít a kivándorlásom, a Gyöngyház utca helyett majd Londonból küldöm a küldendőket. Az indulás előtti hónapban már négy másik, korábban számomra ismeretlen emberrel törtük a fejünket azon, hogy milyen kreatív projektet lehetne kitalálni a sérült gyerekek életének boldogabbá tételére. Két találkozó után már kikristályosodott a terv: valahogy csináljunk játszótereket, ahol a sérült gyerekek kerekesszék nélkül használhatják a játékokat és együtt játszhatnak a nem-sérült társaikkal, tesóikkal. Ez nyilvánvalóan mindenkinek jó, 0-99 éves korig. És aköré még számtalan kreatív projektet fel lehet építeni.

Igazi nehezített pályán indultunk el, de a sérült gyerekeket is nevelő újdonsült barátaim-munkatársaim számára ez nagyon is ismerős helyzet volt. Szakmai tapasztalataink teljesen vegyesek voltak és nem feltétlenül passzoltak a projekthez: gyerekpszichológus, HR-tanácsadó, operatőr, pénzügyes...de pl. a sérült gyerekkel élés tapasztalata sokban segített bennünket. Viszont nem voltunk tervezők, a vállalkozásunk fejlesztéséhez sem értettünk, a projektet hol egy valaki menedzselte, hol mindenki egy picit, hol meg senki. Nem volt egy kanyi vasunk se az egészre, időnk pedig annyi, ami a munkánk és a családjaink mellett lehetett.

Szerencsére voltak mindig apró célok, amelyekre mint agár a műnyúlra ráfixáltunk és követtük. Na jó, az agár-hasonlat kicsit túlzás... Vállalkozásfejlesztési programra jelentkeztünk és megnyertük. Üzleti tervvel és business canvas-szal birkóztunk 8 hónapon át a program keretében, eközben megismertük pl a hazai és külföldi játszótér-gyártókat és piacot. Nekiugrottunk a közösségi támogatás témájának, hogy mi kimegyünk a Kickstarter-re. Nem mentünk. Tervezőkkel konzultáltunk, végül kettővel elkezdtünk együtt dogozni az első játék-modellen. Önkormányzatokkal konzultáltunk kérdőíven (0% visszajelzés) és személyesen, zártkörű konferencián. Az első konkrét eredményünk egy beleegyezés volt egy budapesti önkormányzat részéről, hogy ha már lesz játszótéri játékunk, az ő játszóterükre kirakhatjuk. Feltérképeztük a játszótér körüli cégeket (37 local business), és támogatást kaptunk két helyi bankfióktól. Gyerekkönyvet akartunk készíteni a megálmodott játszóterünkről és az egész témáról.  Hetekig kínoztuk egymást a bemutatkozó anyagunk (one pager) pofozásával. Elkezdtünk brandet építeni, nevet, szlogent kitalálni. Mi, akiknek az egészről inkább csak sejtéseink voltak. Sok-sok hónapot töltöttünk cégek megfűzésével, hogy támogassák a projektünket, eredménytelenül.Találkoztunk még nálunk is nagyobbról álmodozókkal, és megpróbáltunk együtt dolgozni. Nagyon sokszor elfogott minket a kétség, nem az ötletünk hasznossága felől, hanem a megvalósíthatósága miatt. Irtó nagy falatnak tűnt, és nem találtunk rajta fogást. És akkor egyszer csak megint visszatértünk a közösségi finanszírozás lehetőségéhez, mert hirtelen, talán a tervek lassú, de biztos elkészültével összeállt a fejünkben, hogy mire tudjuk használni ezt a lehetőséget. Az első modell prototípusának elkészítésére.

Eltelt a nyár a tervezéssel és a szanaszéjjel nyaralással. Nyáron nem lehet dolgozni, pláne kisgyerekes anyákkal nem. Ősszel leforgattuk a filmet, mert juhhé, operatőr-vágónk pont van!! Télen téliálom alatt matattunk valamit a kampány elkőkészítésén. Aztán újévre összekaptuk magunkat és (sokadik) indulási dátumként kitűztük az április 20-at. Az jó, akkor 40 napra rá kezdődik a nyár és lehet játszóteret bővíteni. Az lesz a mi időnk.

Aztán elindult a kampány, a többi pedig történelem. És ki tudja, talán irónia nélkül is az lesz. Hiszen 3 nap alatt összegyűjtöttük a prototípushoz szükséges többmillió felét. Még a kampány félideje előtt összegyűlt a teljes összeg, ami a legyártáshoz kell. A támogatás pedig azóta is stabilan folytatódik, jelenleg 117%-os finanszírozottságú a kampány. Tucatnyi sajtótermék adott hírt a projektünkről és a kampányról, amely felkeltette néhány gyártó és szakmai segítő érdeklődését. A pénzbeli támogatások mellett dőltek a nem-pénzbeli segítségek is. Volt, aki rendezvényhelyszínt ajánlott fel, más a gépészmérnöki tudását. Voltak, akik a projektünk számára gyűjtöttek a saját rendezvényükön. Egy támogatónk fantasztikus pályázati lehetőséget ajánlott nekünk. Volt, aki 3D-ben kinyomtatta a modellt, hogy meg tudjuk mutatni egy külföldi kiállításon. Egészen megdöbbentő, mélyen megható és megtisztelő volt a támogatás ereje, a sok-sok biztatás. Ekkortól éreztük úgy, hogy mindig is jó úton jártunk, hiszen ezt most egy több ezres közösség igazolja vissza, és hogy micsoda szerencse és persze kitartás, szívósság, hogy kibírtuk egymást és a helyzetet idáig. Hogy kicsit megtépázottan, de itt vagyunk a "siker kapujában". Most már csak élnünk kell a lehetőségekkel. Ez sem kis feladat.

Reggelente, amint bérelt Barclays-bringámmal vigyorogva keresztül suhanok a közlekedési dugókban araszoló autótengeren, mindig ugyanaz jut eszembe: mint kés a vajba. Az új munkahelyem 8 perc tekerésre van tőlünk, e ténnyel pár kollégát már sikerült kiakasztanom, remélem, ez nem fogja befolyásolni a véglegesítésemet.

Na, nem a rabszolgagyárban (Net-a-porter) sikerült gyökeret eresztenem, onnan kivágtak, mint a macskát szarni, a főnököm szerint nem sikerült felvennem a ritmust. Nem jött össze a "hit the ground running". Pedig ez annyira izgalmas kép, rögtön a desszantosok jutottak eszembe, mindennap egy csatára mentem be, persze mindig leszedtek a németek már az első ugráskor.
Karácsony előtt egy héttel rúgtak ki, némi büszkeséggel sorsközösséget éreztem Sixto Rodriguezzel, akit meg két héttel karácsony előtt... De még volt annyi lélekjelenlétem, hogy az utolsó munkanapon kislisszantam állásinterjúra egy alapítványhoz. És karácsony előtt két nappal az alapítvány szólt, hogy felvettek, január 5-én kezdhetek. A végső ugrás mégis sikerült. Halleluja! Kicsit más lett a karácsonyi hangulatom.
Azóta aranyéletem van: a főnököm minden héten megkérdezte, hogy érzem magam, a kollégák maximálisan segítőkészek, nincs feszültség a munkateher miatt (pedig teher az van), a hierarchiában magasabban lévők nincsenek elszállva maguktól (ami állítólag nagy szó, bár ezt én még nem tapasztaltam egyetlen munkahelyemen sem, biztos mázlista vagyok). Módosíthattam a munkaidőmön, most fél 9-től fél 5-ig dolgozom, még világosban indulok el a melóból és 5-re "már" a srácoknál vagyok a napköziben. Ugyanazt csinálom, mint a rabszolgagyárban, számlákat fizetek ki bonyolult protokollt követve, pontosabban még egy kicsit többfélét is csinálok, ami persze jó tapasztalatszerzés. Ugyanazokkal a könyvelőszoftverekkel is dolgozom, úgyhogy láthatóan itt jobban sikerült a deszantos antrém, a minőség tartása mellett koncentrálhatok a mennyiségre.
A munkaadóm egy gyerekrák alapítvány, CLIC Sargent, a maga területén (gyerekek és rák) a legnagyobb Nagy Britanniában. Rákbeteg gyerekeknek, fiataloknak és családjaiknak nyújtanak egészségügyi, életvezetési, de akár logisztikai segítséget is. A kb. 500 alkalmazottból 100 a forrásteremtésen (fundraising) dolgozik, nem is eredménytelenül: tavaly 8 milliós költség mellett 20 milliós bevételt termeltek. Nulla állami/önkormányzati támogatással. Persze a részletes és elég jól összeszedett beszámolójuk ott figyel a honlapjukon. Az én csapatom 5 fős: rajtam kívül még egy nőci dolgozik a számlákon, két másik kolléga teljesen rejtélyes melót végez, és van a főnökünk, aki egy, a Finance Teamről szóló tréninggel roadshow-za végig az országot már negyedik hete, lehet, hogy ez a főtevékenysége.
Szóval segítőkészek a népek, a hangulat is nyugisabb, de azért az angolok nem bújnak ki a bőrükből itt sem. A reggeli bejövetel mindenkinél úgy néz ki, hogy leszegett fejjel besiet az asztalához, bekapcsolja a gépét, leveszi a kabátját és közben elmorzsol egy morning-ot, esetleg hihowareyou-t. De nem feltétlenül. Az otthonról hozott szendvicset szigorúan magányosan, az íróasztalnál illik elfogyasztani, a mindennapi melegebéd-vásárlás (ezt csinálom én jó magyar módjára) bűnös dekadencia. Az amerikai jellegű teakonyhában arcunkra fagyott mosollyal kerülgetjük egymást, miközben a teánkat/nescafénkat/müzlinket intézzük és mindenért bocsánatot kérünk. Szerintem itt még az évek óta együtt dolgozók sem tudnak többet egymásról, mint mi otthon a sarki boltosról.
Áhh, de nekem mindegy is: eddig háromszor voltunk közös ebéden (hivatalos okból!), amiken nagyrészt személyes témákról volt szó, és én a tizedét ha megértettem. A melóidőben zajló kis magánbeszélgetésekből nullához közelítőt értek, úgyhogy ha én is a hallgatóságban vagyok, érdeklődőn bazsalygok, micsináljak?! Ugyanez a defektusom akadályoz abban is, hogy jobban elmélyüljek a szakmai ismeretekben. Beültem a főnököm házon belüli tréningjére, félóráig tudtam koncentrálni, aztán a befogadhatatlan nehézségű információ hatására beindult a védekezőmechanizmusom, a füleim bezárultak, az agyam stand-by üzemmódra kapcsolt, és elkezdtem az álmossággal küzdeni. Pff!

Viszont a magánélet kezd beállni a vágyott kerékvágásba. Hétfőnként uszoda, szerdán nyalánkság a pékségből (alias treat), péntekenként hiperszuper játszóház a délutáni programunk, a többi napokon egyelőre hazamegyünk, hogy játszanak a srácok, majd ha jobb idő lesz, akkor valószínűleg masszív játszóterezésbe fogunk.
Marci visszavett a focizásból, már a szombati edzéseket is lemondta, lehet, hogy inkább sportszakértő lesz. Valójában a hétfői kapusedzésre gyúr, mert a Chelsea kapusa az idolja, de oda még nem tudjuk elvinni, ahhoz megint munkaidő-módosítást kéne kérnem, azt meg a véglegesítés előtt nem jó ötlet forszírozni. Úgyhogy addig is a duplaágyon vetődik látványosakat ("megyek vetődni"), képzeletbeli labdákat védve, eredeti Courtois-mezben. A suliban nagyon bejön neki a számolás, meg az ilyen természettudománnyal kapcsolatos tevékenységek, bevándorló létére ő olvas a legfolyékonyabban (bár valószínűleg kevesebbet ért belőle, mint az angol anyanyelvű társai, haha, micsoda irónia), a napköziben pedig a grundfocit nyomják, egész helyes kis társaság (annak ellenére, hogy Marci már sikeresen megtanult köpködni és lefejelni). Az angolját aktívan fejleszti, sokat kérdez, és van, amit könnyebben magyaráz el angolul, mint magyarul.

Dancidunc még mindig magánháborúját vívja az intézménnyel, napi egy time-out az átlagja, de előfordult már a 3-4 is. Azt szereti, ha a szomszéd osztályba viszik át time-outba Mrs Saudihoz, mert ott mindig valami érdekes dolog történik: Mrs Saudi gitározik, vagy dudálós mesekönyvből olvasnak a gyerekek. A szuper dolog az, hogy a fegyelmezhetetlenségétől (ami egy angol szemében persze abszurdum) teljesen függetlenül az óvónők egybehangzó véleménye szerint "Daniel is a very bright, clever little boy" erős művészi érdeklődéssel és nagyon fejlett mozgással. A kinézete alapján még mindig le tudna tagadni 1-1,5 évet, de egyelőre erre semmi szüksége. Fogalmam sincs, hogy fog boldogulni a suliban, mert bár az ovi hajmeresztően erőlteti a sulira készítést, a suliban még ennél is fókuszáltabbnak kell lennie. Az oviban még néha fel lehet lopakodni a csillárra és lógni rajta egy kicsit, a suliban nincs is csillár. Az vigasztal, hogy speciális nevelési igényű gyerkőcöket deklaráltan befogadó intézmény lévén fel lesznek készülve Danira is. Dunc szombatonként artistaiskolába jár alias Family Circus Club, azaz én is vele járok. Ő még minden ügyességi eszközön rendre végigmegy (zsonglőrcuccok, drótkötélen séta, gömbön egyensúlyozás, trapéz), én az ördögbotozásomat próbálom fejleszteni. Időnként előszedeti a festékeket vagy a playdough-t, ilyenkor félóra múlva a matériában, napokig pedig a megszáradt munkáikban úszik a nappali. Ő még többet karattyol angolul, de ténylegesen karattyol, hosszú gondolatfüzéreket mond, ilyen végeérhetetlen, egymásba erő sztorikat nyom, szerintem l'art pour l'art beszél.

És tényleg visszatértünk egy kerékvágásba - az októberi munkakezdésem óta ez volt az első hétvége, hogy kimentünk egész napra a városba, a család jelenlegi kedvencébe, a Kew Gardensbe. Az a jó ebben a botanikai parkban, hogy akkor is jó élmény itt lenni, ha úgymond csak a játszótérre megyünk. Ugyanis akkora a hely, hogy a srácok a játszótérhez vezető két órás úton húszszor elfelejtik, mi is a cél, annyi érdekes dolog van, ami elcsábítja őket. Kezdetnek a sikítozás és a birkózás, aztán ha lenyugodtak, az érdekes fák, a fatörzsekből épült ösvény, a tó, a botok.
Következő kerékvágásnak a heti egy éttermezést tervezzük.

Meséltem már, hogy egy hónapja 9-től 6-ig melózok egy irodában? És hogy a srácaim már középiskolások? Hja, "repül az idő..."

De tényleg, sikerült a legutóbbi, sose tanult szakmámban munkát találnom: 4 hónap eredménytelen álláskeresés után ősszel a pasim a kezébe vette a jelentkezésemet és 5 hét múlva lett állásom. Most egy online divatcég, egy mamutvállalat pénzügyi osztályán lökdösöm a kifizetendő számlákat. Azazhogy csak szeretném lökdösni, mert valójában majd' bele szakadok a melóba, egy "irodaköltözés miatti munkaerő-elvándorlás okozta több hónapos munkahátralék" feldolgozásába. 30 szorgos hangyadolgozó birkózik a milliárdos kiadások számláinak kifizetésével. További  20 szorgos hangya ellenőrzi ezen kifizetések szabályosságát és elemzi ezeket a kiadásokat. Ők az én munkatársaim, velük szívom együtt az open air office levegőjét. Vegyesek, mint a káposzta: a csapat fele angol, a negyede itt nevelkedett bevándorló, a másik negyede meg felnőtt fejjel beköltözött bevándorló. Az itt nevelkedettek indiaiak, pakisztániak. A Common Wealth. Esetleg közel-keletiek. A friss bevándorlók spanyol nyelvűek vagy kelet-európaiak, esetleg közel-keletiek. Barizás nem nagyon van, merthogy meló van, amit mindenki nagyon komolyan vesz. Az első héten írtam pár sms-t a telefonomon. A mókamester olasz csaj, Elisa elment az asztalom mellett és hangosan megkérdezte, hogy "how are you, Krisztina? Are you busy?" Persze nem akart semmit se mondani. Ő csak finoman utalt. A komolyan vétel másik formája, hogy mindenki elkezd melózni már a munkaidő kezdete előtt és azonnal belecsap a lecsóba, nincs bemelegítés, kis dumcsi, milyen volt a hétvége, stb. Pontosabban "how was your weekend?" van, csak arra az a standard válasz, hogy "not bad - and yours?", amire pedig azt kell mondani, hogy "it was ok" és már lehet is lehajtani a fejet és belemélyedni a számlába vagy pislogás nélkül meredni a monitorra, miközben a kéz vitustáncot jár a billentyűzeten. A kávéjukat rekordgyorsasággal készítik el, még nem jöttem rá, hogy csinálják, de elmennek érte a konyhába és egy perc múlva már vissza is jönnel. Valami szupertechnikát használnak. És azt hiszem, ez a tempó még nem is vészes, több új kolléga is mondta, hogy az előző munkahelye sokkal pörgősebb volt. A régi arcok az 1-5 éve itt levők, ők kb. negyedét teszik ki a teljes társaságnak. Tehát túlnyomó részt újak az emberek, pár hete, hónapja dolgoznak itt, megy a megfeleléskényszer.
A kollégák nagyrésze rendes, többnyire segítőkész. Van egy kis kioktatósdi, főleg e-mailben huszárkodnak a tapasztalatlanabb új dolgozókkal, személyesen viszont max leráznak ("Can I come back to you in a couple of minutes?" oszt soha többet...), de legtöbbször segítenek. Oké, hogy a svéd dizájnú konyha-ebédlőben nem állnak szóba az igazán újakkal, tehát én rendszeresen egyedül eszem, miközben körülöttem beszélgetnek az emberek, de ez az érzés valahogy ismerős, úgyhogy ezt lenyelem. És csakazértse kütyüzök ebéd közben. Nem reménytelen egyébként az ismerkedés, vannak más osztályokról is kollégák, és vannak köztük, akik csak egy barátságos szóra várnak. Teszteltem.
A nagy szerencse, hogy majdhogynem egy kukkot sem értek a szakmából, lévén hogy angolul van, nagyon változatos szókincset használnak - pl. raise/post/process/pay/etc an invoice, tehát egy kifejezés megértése még nem elég -, és sose tanultam még magyarul se a szakmát. Na jó, egy kis munkatapasztalatom már volt a számlakifizetés terén, nna, de épp ez az, hogy abba az állásba is úgy kerültem, mint Pilátus a krédóba, szóval most szembesülök csak azzal, hogy mennyire kevés a korábbi szakmai tapasztalatom. Magyarán annyit értek, amit józan paraszti ésszel összerakok a bölcsész kobakomban. Úgyhogy elég vicces, amikor elkezdek magyarázni egy problémát, aminek a megoldásához segítséget kérek. Pénzügy konyhaangol bölcsésznyelvre fordítva. De mondom, az a jó ebben, hogy jobb hiján meg is tanulhatok ebből, amennyit akarok és tudok. Kiaknázatlan agyamnak még az is inger, ha a beszerzési megrendelés teljes folyamatát felfedezhetem. Igen, aktív ismeretszerzésre gondolok, mivel e gyárban nincsenek képzések még a saját munkafolyamataink megismertetésére, sőt a feladataink elvégzésére sem (a "Gizike, mutasd meg a kollégának, hogy kell a Sun-ban a payment run-t csinálni" típusú egyalkalmas betanítást nem tekintem annak), nemhogy a kapcsolódó folyamatok megismertetésére. De ez kell a felfedező elmének! Mit nekem nyelvi akadályok, szakmai szakadékok, kitartóan török a teljes megismerés felé. S ha fogyatkozik a lelkesedés, akkor Donald kacsaként a dollárjeleket látom magam előtt: talán el tudunk menni hétvégére valami szép angol vidékre. Ez egyáltalán nem kevés, úgyhogy örülök.
Munkába állásom óta reggel 9-ig a gyerekekkel vagyok, betuszkolom őket a suliba, és fél 10-re bevágtatok bringával a melóba. Mindig kések pár percet és kifulladva, szétesett frizurával esem be, de legalább nem szívok a dugóban rostokoló buszon. És igyekszem kicsípni magam. Ha már felnőtt emberek közt vagyok, végre felvehetek normálisabb ruhákat is, mint a hordozókendő, vagy változatosabb kiegészítőket, mint a babakocsi. Mire jön az ebédidő, egy kicsit mindenkin nyomot hagy a délelőtt. Egy óra ebédszünetem van, ezzel lehet zsonglőrködni, rövidíteni, ha picit hamarabb le kell lépnem a melóból, vagy később tudok kezdeni. Középtávú célom, hogy ezt fél órára lealkudjam. (Hosszabb távú, hogy félállást találjak. Még hosszabb, hogy saját projektből éljek meg.) 6-kor végzek (ami sose 6!), fél 7-re hazaesek és úgy örülök a srácoknak, mint még talán sose. Csak nézni meg hallgatni őket... Sajna, legkésőbb másfél óra múlva már ágyban kell lenniük, úgyhogy az este egy rövidített második műszak, vacsi, fürdetés, fektetés, de valójában olyan rövid, hogy mire felocsúdok, vége, szóval emiatt nem kell sajnálni engem. Aztán jön a felnőttek magánélete, de ez eleinte  a munka okozta sokkhatás kiheverésébe (üveges tekintetű semmibe meredésbe) vagy ventillálásba fulladt. Most már kezdek észhez térni, megnéztünk már pár filmet is, kétszer kiruccantam a barátaimmal péntek este, szóval lassan elkezdek újra élni. Ha belerázódom ebbe az életvitelbe, akkor majd a hétvégi városnézéseket, kiruccanásokat is folytatjuk. Most még intenzív semmittevés folyik hétvégente, némi gyerekekkel foglalkozással megspékelve.

U.i.: Na, ma kaptam egy olyan ízelítőt a kapitalizmusból, amitől fél napig merev sokkban imitáltam a munkát. Team meeting volt. 8 tagú a Csipet-csapat, ebből egy a főnök. És ez a főnök elkezd pattogni, hogy miért nem teljesítjük a normát, napi 100 számla feldolgozását? Aki nem tud ennyit melózni, az nem maradhat a cégnél. Lehet túlórázni, vagy bármit csinálni (de mégis, mit még??), de a kb 2 hónapos munkahátralékot fel kell dolgozni. A pasim szerint a menedzserek röhögnek a markukba, mert ha beparázunk és legalább a "target" felét kiizzadjuk, még akkor is rekordidő alatt kiszedjük őket a szarból. Én még sosem voltam ilyen futószalagnál lebaszós helyzetben, nagyon érdekes volt megélni belülről is meg kívülről is. kollegalitás, kurázsi szempontjából. Ráadásul kicsit izgis a szitu, mert ha rájönnek, hogy a felét sem értem annak, amit mondanak, én tuti repülök. Álmomban mindig lebuktam, amikor oroszból felelni kellett volna, és én egy kukkot sem tudtam. De itt jön az üvegbúra, mert a valóságban megegyeztem az orosz tanárnővel, hogy én inkább oroszból magyarra fordítok felelés helyett. Nna, ilyen megegyezés itt nem lesz, úgy érzem. Vagy megtanulok folyékonyan oroszul, vagy álcázom tovább magam.

Ritmikus zihálást hallok, egészen közel a hátam mögött. Az egyik barátom az, ugyanabba a kötélbe kapaszkodik, mint én és együtt húzunk valami iszonyat nehéz dolgot. Hatan vagyunk.

Kb. egy éve indultunk el egy sűrű erdőben. Mintha egy túlélős játékba csöppentünk volna, az legalábbis biztos, hogy mi választottunk úgy, hogy részt veszünk benne. Hatan vagyunk, és van nálunk egy őskori játszótéri hinta állványzattal, tokkal-vonóval, azt rángatjuk magunkkal, miközben megpróbálunk kijutni az erdőből. Ha kijutunk az erdőből a hintával, azt megveszik tőlünk valami csillagászati összegért, plusz óriási diadal lesz, és akkor élünk, mint Marci Hevesen. De addig is... itt vagyunk a sűrűben. Mindenfelé ösvények, amiken  egyikünk-másikunk leszalad, hogy lássa, merre vezet az út. Aztán siet utánunk, hogy elmondja, mit látott, mit végzett. Némelyik annyira elvadult, olyan sűrűn benőtték a növények, hogy alig lehet rajta haladni. Vannak ösvények, amelyeken lejt az út, ekkor robogunk lefelé, örülünk!  Látszanak főösvények is, traktorok vagy fakitermelők mehettek arra. Egy-egy ilyennek nekilódulunk, teljes erővel húzzuk-toljuk a vasalkotmányt órákig, fel se nézünk, már nem is tudjuk, jó felé megyünk-e még. Aztán egy kereszteződésben állj! állj! szusszanunk, körülnézünk, hogy most hova jutottunk. Esténként néha fényeket látunk. Lehet, hogy jelzések, hogy arra menjünk? Az a baj, hogy nem mindenki látja, talán csak káprázik a szemünk. Van, aki hangokat hall, mármint emberi hangokat, vagy kutyaugatást és azt hiszi, arrafelé lakott rész lehet. Fogy a türelmünk, többször összekaptunk már, ki mennyire tolja azt a rohadt hintát, mennyi ösvényt nézett már végig, mennyire tud tájékozódni. A kajánk rég elfogyott, bogyókat meg vadalmát eszünk. De nem akarunk kiszállni. Pedig csak vissza kéne fordulni, követni a vonszolásnyomokat és kész, vége lenne az egésznek. De azt hiszem, minden nehézségével együtt valójában élvezzük ezt az új életet. Sosem voltunk ilyen helyzetben, minden új élmény, minden nap valami újat tanulunk, ha más nem, magunkról. Na és hajt minket a sikervágy, hogy eljussunk a célig, mert tudjuk, hogy ha egyszer kijututnk, az óriásit fog szólni.

A tablet

Ez még a téliszünet előtti napokban történt. Megyek be délután a srácokért, először az ovi-részhez Daniért. Két óvónő egymás szavába vágva meséli nekem, hogy Marci nevét kisorsolták, és hogy nyert valamit. Többször visszakérdezek, nem értek mindent pontosan. Meg hát azért Dancról is kérdezek a tisztesség kedvéért. Megyünk az osztályterem ajtajához, az egyik tanárasszisztens kisurran és izgatottan meséli, hogy a délelőtti iskolagyűlésen nemtommilyen okból kihúzták Marci nevét és választhat 3 ajándék közül, kapott mást is, de csak ő választhat az ajándékokból, és hát micsoda szerencsefia! Végül összeállt a történet: a 300 gyerekből 77 nem hiányzott egy napot sem a suliból az őszi félévben (100% attendance). A suligyűlésen mindegyikük nevét felolvasták, kimentek a színpadra, ajándékkártyát kaptak és megtapsolták őket. Aztán közülük kisorsoltak egy gyereket, aki a fődíjat kapta: választhatott egy tablet, egy digitális fényképezőgép és egy élménypark családi belépője közül. Hát ez a nyertes lett a mi frissen bevándorolt, angolul alig értő Marcink. A hír olyan izgalomban tartotta az iskolát, hogy még napokig kérdezgették tőlünk, hogy Marci-e az a fiú, aki megnyerte a tabletet, és hogy ugye a tabletet választotta. Engem teljesen lenyűgözött ez az esemény. Az iskola olyan nagy hangsúlyt helyez az iskolalátogatásra (vagy mire, szóval hogy a gyerekek mindennap elmenjenek a suliba), hogy valószínűleg komoly energiákat fektetett az értékes nyereményeket adó szponzorok felhajtásába. De minden iskolai rendezvényhez megcsapolja a helyi vállalkozókat, ráadásul elég sikeresen. A húsvéti kalapfelvonulás és tombola nyereményei egy hegynyi csokinyuszi és -tojás volt. A karácsonyi mozidélután rágcsáit is valami helyi cég adta. És ezt nyilván ugyanígy csinálja a többi iskola is. Van a környékünkön vagy 15-20 suli (állami, egyházi, magán), évi 2-4 rendezvénnyel, és képesek a helyi vállalkozói közösséget pumpolni! Milyen jó, hogy nem várnak a központi (állami, önkormányzati) támogatásra, hanem a saját kezükbe veszik az irányítást. Így legalább van Marcinak egy tabletje. Már vagy egy tucat szókirakós, szófelismerős, memória, puzzle stb. angol nyelvű játékot, óvodás dalokat, mesét letöltöttem rá a srácoknak. Kedvencük (nekem is!) a Three Little Pig c. interaktív mese. Nézzétek meg ti is, hátha tetszik nektek! Jó éjszakát, gyerekek!

azaz morzsa-műfajban próbálkozom, hátha így gyakrabban posztolok, az ismerőseim legnagyobb örömére (haha)

A halas
Van egy fülöp-szigeteki utcai halárus a közelünkben, a North End Road-on (tök büszke voltam, hogy kitaláltam a származását). Épp a pulttal szemben melegedett a kora reggeli napfényben, amikor arra jártam. Megkérdeztem, van-e rombuszhala. Nem értette, de a google az én jó barátom, megmutattam neki képen. 'Ahh, that's a ...' (valami más nevet mondott, nem értettem). Megmutatta, 3 db hal 5 font, a pasim szerint elég jó ár egy ilyen halért. Megkérdeztem, hogyan készíthető el. Azt mondta, ha ő nem tudja egy halról, hogyan készítse el, megnézi a youtube-on, tele van ilyen videókkal, azt mondta. Ennyiben maradtunk. Aztán kérdeztem valami mást, s végül egy negyedórát beszélgettünk - halról, magyarokról, lengyelekről, ételekről. Például elmondta, hogy ennél frissebb halat nem találok a városban, a nemtommilyen nevű piacról hozza minden hajnalban. A haléttermek is onnan, vagy tőle vásárolnak. Viszont ezekre a halakra a hazájában rá se néznének a piacon, nem találnák elég frissnek. Miközben lassan folyt a beszélgetés, időről időre ráköszönt a sétálókra, láthatóan ismerősökre. Egy elképesztően elegáns idős japán nőnek valami spéci halat ajánlott. A simlisapkás fekete bácsit figyelmeztette, hogy olyan rákjai vannak, hogy nem fogja tudni ott hagyni őket. A bácsi megnézte őket, sárgadinnye nagyságú példányok izegtek-mozogtak a tálban, és tényleg vett belőlük párat.
Én végül kingfish-t vettem (nem tudom a magyar nevét), a rombuszhalba nem mertem belevágni. Fizetéskor egy fonttal, kb. 8%-kal kevesebbet számolt fel. Nem is az összeg, a gesztus esett nagyon jól: háromszor ha vásároltam nála, most meg beszélgettünk pár percet. Azóta is köszönünk egymásnak, ha arra járok. Én meg tök büszke vagyok az ismeretségre.

(A képhez magyarázat: a pöttyös lény a jobb alsó sarokban, na az a rombuszhal.)