Reggelente, amint bérelt Barclays-bringámmal vigyorogva keresztül suhanok a közlekedési dugókban araszoló autótengeren, mindig ugyanaz jut eszembe: mint kés a vajba. Az új munkahelyem 8 perc tekerésre van tőlünk, e ténnyel pár kollégát már sikerült kiakasztanom, remélem, ez nem fogja befolyásolni a véglegesítésemet.

Na, nem a rabszolgagyárban (Net-a-porter) sikerült gyökeret eresztenem, onnan kivágtak, mint a macskát szarni, a főnököm szerint nem sikerült felvennem a ritmust. Nem jött össze a "hit the ground running". Pedig ez annyira izgalmas kép, rögtön a desszantosok jutottak eszembe, mindennap egy csatára mentem be, persze mindig leszedtek a németek már az első ugráskor.
Karácsony előtt egy héttel rúgtak ki, némi büszkeséggel sorsközösséget éreztem Sixto Rodriguezzel, akit meg két héttel karácsony előtt... De még volt annyi lélekjelenlétem, hogy az utolsó munkanapon kislisszantam állásinterjúra egy alapítványhoz. És karácsony előtt két nappal az alapítvány szólt, hogy felvettek, január 5-én kezdhetek. A végső ugrás mégis sikerült. Halleluja! Kicsit más lett a karácsonyi hangulatom.
Azóta aranyéletem van: a főnököm minden héten megkérdezte, hogy érzem magam, a kollégák maximálisan segítőkészek, nincs feszültség a munkateher miatt (pedig teher az van), a hierarchiában magasabban lévők nincsenek elszállva maguktól (ami állítólag nagy szó, bár ezt én még nem tapasztaltam egyetlen munkahelyemen sem, biztos mázlista vagyok). Módosíthattam a munkaidőmön, most fél 9-től fél 5-ig dolgozom, még világosban indulok el a melóból és 5-re "már" a srácoknál vagyok a napköziben. Ugyanazt csinálom, mint a rabszolgagyárban, számlákat fizetek ki bonyolult protokollt követve, pontosabban még egy kicsit többfélét is csinálok, ami persze jó tapasztalatszerzés. Ugyanazokkal a könyvelőszoftverekkel is dolgozom, úgyhogy láthatóan itt jobban sikerült a deszantos antrém, a minőség tartása mellett koncentrálhatok a mennyiségre.
A munkaadóm egy gyerekrák alapítvány, CLIC Sargent, a maga területén (gyerekek és rák) a legnagyobb Nagy Britanniában. Rákbeteg gyerekeknek, fiataloknak és családjaiknak nyújtanak egészségügyi, életvezetési, de akár logisztikai segítséget is. A kb. 500 alkalmazottból 100 a forrásteremtésen (fundraising) dolgozik, nem is eredménytelenül: tavaly 8 milliós költség mellett 20 milliós bevételt termeltek. Nulla állami/önkormányzati támogatással. Persze a részletes és elég jól összeszedett beszámolójuk ott figyel a honlapjukon. Az én csapatom 5 fős: rajtam kívül még egy nőci dolgozik a számlákon, két másik kolléga teljesen rejtélyes melót végez, és van a főnökünk, aki egy, a Finance Teamről szóló tréninggel roadshow-za végig az országot már negyedik hete, lehet, hogy ez a főtevékenysége.
Szóval segítőkészek a népek, a hangulat is nyugisabb, de azért az angolok nem bújnak ki a bőrükből itt sem. A reggeli bejövetel mindenkinél úgy néz ki, hogy leszegett fejjel besiet az asztalához, bekapcsolja a gépét, leveszi a kabátját és közben elmorzsol egy morning-ot, esetleg hihowareyou-t. De nem feltétlenül. Az otthonról hozott szendvicset szigorúan magányosan, az íróasztalnál illik elfogyasztani, a mindennapi melegebéd-vásárlás (ezt csinálom én jó magyar módjára) bűnös dekadencia. Az amerikai jellegű teakonyhában arcunkra fagyott mosollyal kerülgetjük egymást, miközben a teánkat/nescafénkat/müzlinket intézzük és mindenért bocsánatot kérünk. Szerintem itt még az évek óta együtt dolgozók sem tudnak többet egymásról, mint mi otthon a sarki boltosról.
Áhh, de nekem mindegy is: eddig háromszor voltunk közös ebéden (hivatalos okból!), amiken nagyrészt személyes témákról volt szó, és én a tizedét ha megértettem. A melóidőben zajló kis magánbeszélgetésekből nullához közelítőt értek, úgyhogy ha én is a hallgatóságban vagyok, érdeklődőn bazsalygok, micsináljak?! Ugyanez a defektusom akadályoz abban is, hogy jobban elmélyüljek a szakmai ismeretekben. Beültem a főnököm házon belüli tréningjére, félóráig tudtam koncentrálni, aztán a befogadhatatlan nehézségű információ hatására beindult a védekezőmechanizmusom, a füleim bezárultak, az agyam stand-by üzemmódra kapcsolt, és elkezdtem az álmossággal küzdeni. Pff!

Viszont a magánélet kezd beállni a vágyott kerékvágásba. Hétfőnként uszoda, szerdán nyalánkság a pékségből (alias treat), péntekenként hiperszuper játszóház a délutáni programunk, a többi napokon egyelőre hazamegyünk, hogy játszanak a srácok, majd ha jobb idő lesz, akkor valószínűleg masszív játszóterezésbe fogunk.
Marci visszavett a focizásból, már a szombati edzéseket is lemondta, lehet, hogy inkább sportszakértő lesz. Valójában a hétfői kapusedzésre gyúr, mert a Chelsea kapusa az idolja, de oda még nem tudjuk elvinni, ahhoz megint munkaidő-módosítást kéne kérnem, azt meg a véglegesítés előtt nem jó ötlet forszírozni. Úgyhogy addig is a duplaágyon vetődik látványosakat ("megyek vetődni"), képzeletbeli labdákat védve, eredeti Courtois-mezben. A suliban nagyon bejön neki a számolás, meg az ilyen természettudománnyal kapcsolatos tevékenységek, bevándorló létére ő olvas a legfolyékonyabban (bár valószínűleg kevesebbet ért belőle, mint az angol anyanyelvű társai, haha, micsoda irónia), a napköziben pedig a grundfocit nyomják, egész helyes kis társaság (annak ellenére, hogy Marci már sikeresen megtanult köpködni és lefejelni). Az angolját aktívan fejleszti, sokat kérdez, és van, amit könnyebben magyaráz el angolul, mint magyarul.

Dancidunc még mindig magánháborúját vívja az intézménnyel, napi egy time-out az átlagja, de előfordult már a 3-4 is. Azt szereti, ha a szomszéd osztályba viszik át time-outba Mrs Saudihoz, mert ott mindig valami érdekes dolog történik: Mrs Saudi gitározik, vagy dudálós mesekönyvből olvasnak a gyerekek. A szuper dolog az, hogy a fegyelmezhetetlenségétől (ami egy angol szemében persze abszurdum) teljesen függetlenül az óvónők egybehangzó véleménye szerint "Daniel is a very bright, clever little boy" erős művészi érdeklődéssel és nagyon fejlett mozgással. A kinézete alapján még mindig le tudna tagadni 1-1,5 évet, de egyelőre erre semmi szüksége. Fogalmam sincs, hogy fog boldogulni a suliban, mert bár az ovi hajmeresztően erőlteti a sulira készítést, a suliban még ennél is fókuszáltabbnak kell lennie. Az oviban még néha fel lehet lopakodni a csillárra és lógni rajta egy kicsit, a suliban nincs is csillár. Az vigasztal, hogy speciális nevelési igényű gyerkőcöket deklaráltan befogadó intézmény lévén fel lesznek készülve Danira is. Dunc szombatonként artistaiskolába jár alias Family Circus Club, azaz én is vele járok. Ő még minden ügyességi eszközön rendre végigmegy (zsonglőrcuccok, drótkötélen séta, gömbön egyensúlyozás, trapéz), én az ördögbotozásomat próbálom fejleszteni. Időnként előszedeti a festékeket vagy a playdough-t, ilyenkor félóra múlva a matériában, napokig pedig a megszáradt munkáikban úszik a nappali. Ő még többet karattyol angolul, de ténylegesen karattyol, hosszú gondolatfüzéreket mond, ilyen végeérhetetlen, egymásba erő sztorikat nyom, szerintem l'art pour l'art beszél.

És tényleg visszatértünk egy kerékvágásba - az októberi munkakezdésem óta ez volt az első hétvége, hogy kimentünk egész napra a városba, a család jelenlegi kedvencébe, a Kew Gardensbe. Az a jó ebben a botanikai parkban, hogy akkor is jó élmény itt lenni, ha úgymond csak a játszótérre megyünk. Ugyanis akkora a hely, hogy a srácok a játszótérhez vezető két órás úton húszszor elfelejtik, mi is a cél, annyi érdekes dolog van, ami elcsábítja őket. Kezdetnek a sikítozás és a birkózás, aztán ha lenyugodtak, az érdekes fák, a fatörzsekből épült ösvény, a tó, a botok.
Következő kerékvágásnak a heti egy éttermezést tervezzük.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.