Elköszöntem a családomtól. Egy hétig nyaraltak náluk vidéken a gyerekek, és amikor értük mentem, elköszöntem az anyámtól és a három testvéremtől (23, 18 és 16 évesek). Nem vagyunk nagy kommunikátorok, én és a tesóim. Soha nem beszéltünk arról, hogy hogyan vagyunk egymással, mit érzünk egymás iránt és miért. Talán a nagy korkülönbség is teszi, talán arra vártam öntudatlanul is, hogy nagyobbak legyenek, hogy ha már gyerek nem lehettem velük, legalább majd felnőttként tudjunk egymással lenni. Búcsúzáskor ezért fájdalmas, elhallgatott vallomások szakadtak ki belőlünk arról, hogy mit jelentettünk egymásnak. Ezeket a szavakat már rég el kellett volna mondanom nekik. Csak az biztat, hogy ez az elválás - ha mi, testvérek is akarjuk - egy új együttlét kezdete is lesz. Máskülönben teljesen fölöslegesen törtem össze a nagyobb öcsém szívét, nyújtottam ki a kezem a húgom felé és kezdtem komoly beszélgetésbe a kisebbik öcsémmel. Beszéljetek azokkal, akikkel nem sokat beszéltek, de akikhez ragaszkodtok, mert amikor már nem lehet velük beszélni, nagyon meg tudja bánni az ember.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.