39 éves vagyok. Új életet kezdek. Számba vettem, vajon mit csináltak a szüleim éppen ennyi idősen.

Az édesapám 39 évesen ment ki, mit ad Isten, Londonba. Az anyám 39 évesen költözött Pestről Pécsre.

Ééérdekes, ahogy egy gyerekkori jóbarátnőm szokta volt mondani.

England, we are coming! (Nem vagyok fából: a gyerekek beszállókártyájának kinyomtatása torokszorító volt.)

búcsú a forintoktól

nagyon elszánt kivándorlók

magyar boys menni London avagy a magyarok kolbászától ments meg, Uram, minket

Ön dönt: iszik vagy vezet

a nekünk kedves dolgok bekötve

könnybe lábadt szemmel

Apa megszerezte a gyerekeket

Apa kifesteti a házat a kedvünkért :)

az első hopplázások és kiláózások, juhhéé!

haraptam pár falatot

tökéletes búvóhely

territóriumok megjelölése

délelőtt 10-kor még a Gyöngyház utcában, 6 óra múlva már az új Gyöngyházban alias Winchendon Road - az élet megy tovább

igen, az élet megy tovább :)

megérkeztünk

A barátommal mindketten régóta vágytunk külföldön élni. Én 4-5 évet, ő végleg. A terveink találkoztak, eltelt sok év, abból az utolsó négyet ő egy nemzetközi suliban tanulva töltötte, én meg szültem két gyereket. Nem, nem járt semmilyen suliba, itthonról tanult, könyvtárakba járt, bezárkózott a szobába, éjszakázott, stb., miközben cseperedtek a fiúk. Az utolsó 1-2 évben kipróbálta, behívnák-e interjúra Pestről. Hát nem. "Még nem elég magas a pozíciója, nem manager." Így aztán, a kötelező min. 50 LinkedIn-kapcsolat kiépítése és a CV-bűvészkedés után, a barátom, két gyerekünk apja kitelepült Londonba, legkedvesebb városába. Ezt hosszas aknamunka előzte meg, minek eredményeként a lehető legoptimálisabb szállásra sikerült szemfülesen lecsapni az utolsó pillanatban. (Persze volt B-terv azaz kicsit drágább foglalás, ha ez nem jött volna össze.) Az optimális szállás egyszemélyes, van saját fürdőszobája, jó közlekedési ponton van és ezen feltételek teljesülte esetén a lehető legolcsóbb. Lett ilyen.

Elkezdhette a munkakeresést. Január eleje volt, a szakirodalom szerint a peak season a munkalehetőségek tekintetében, de közelről nézve nem tűnt nagyon sűrűnek a hónap (még a szeptembert mint a nyári szabadságok végét szokták ekként megjelölni, azt majd én fogom tesztelni, bár egy más szektorban). Ennél csak a február és a március tűnt gyengébbnek, őszintén fogva aggasztóan gyengének. Egyik első értetlenségünk itt jelent meg: úgy tudtuk, sok a meló, csak jól kell szerepelni az interjún. Igen, úgy tudtuk, candidate-driven job market van, de mint jobban megnéztük a forrást, ez az infó félrevezető volt. Pedig ez az infó nagyban meghatározta a reményeinket, igy sokkal optimistábban vágtunk bele - kellett ez a félrevezetés, ugye?

Újabb jelenséggel kellett szembesülnünk 2-3 hónap után: nagyon sok a határozott idejűre meghirdetett "projektállás" (így lehet meghatározni, nem gúnyolódásból van idézőjel), és nagyon kevés a határozatlan idejű állás. Utóbbiakra teljesen felesleges jelentkezni, alig hívnak be, az interjúk nagy részét a projektállások betöltésére szervezik. Úagyhogy 2-3 hónap ingorálás után elkezdtünk megbarátkozni a gondolattal, hogy az első munka nagy valószínűséggel ideiglenes meló lesz (3-4 hónapban minimalizáltuk a bevállalható ideiglenességet), esetleg a rákövetkező már nem. Tudod, kell a UK-tapasztalat.

A projektállás projekthez illő fizetéssel jár, kivéve, ha a munkáltató úgy vesz fel, hogy 6 hónap határozott idejű munkaszerződés, és ha bejöttök egymásnak, meghosszabbítják, véglegesítik az állást. Na, de ehhez se szabadság, se bónusz, se cafetaria.Világos, a magasabb óradíj a munkakereséssel töltött újabb pár hónapot van hivatva fedezni, plusz a szabadságot, stb. Úgyhogy most itt tartunk, 6 hónap határozott idejű munka, ami kb. novemberben jár le. Abszolút a szakmájában helyezkedett el a zuram, sőt, még az iparág is ugyanaz, mint az itthoni, sőt a cégmenedzselés fejletlensége is kísértetiesen hasonló az itthoniéhoz. De ha minden igaz, szeptembertől már jogosult új állás után nézni, hogy novembertől esetleg egy másik helyen folytathassa az angliai karrierjét.

Ja, és szeptembertől már én is elkezdek valami melót keresni. De erről majd akkor.

Elköszöntem a családomtól. Egy hétig nyaraltak náluk vidéken a gyerekek, és amikor értük mentem, elköszöntem az anyámtól és a három testvéremtől (23, 18 és 16 évesek). Nem vagyunk nagy kommunikátorok, én és a tesóim. Soha nem beszéltünk arról, hogy hogyan vagyunk egymással, mit érzünk egymás iránt és miért. Talán a nagy korkülönbség is teszi, talán arra vártam öntudatlanul is, hogy nagyobbak legyenek, hogy ha már gyerek nem lehettem velük, legalább majd felnőttként tudjunk egymással lenni. Búcsúzáskor ezért fájdalmas, elhallgatott vallomások szakadtak ki belőlünk arról, hogy mit jelentettünk egymásnak. Ezeket a szavakat már rég el kellett volna mondanom nekik. Csak az biztat, hogy ez az elválás - ha mi, testvérek is akarjuk - egy új együttlét kezdete is lesz. Máskülönben teljesen fölöslegesen törtem össze a nagyobb öcsém szívét, nyújtottam ki a kezem a húgom felé és kezdtem komoly beszélgetésbe a kisebbik öcsémmel. Beszéljetek azokkal, akikkel nem sokat beszéltek, de akikhez ragaszkodtok, mert amikor már nem lehet velük beszélni, nagyon meg tudja bánni az ember.

Az első bejegyzést az élnivágyásnak, az életörömnek, a zsibongásnak dedikálom. A kiköltözésünk a célegyenesbe fordult - bár még nincs bérelt lakásunk odakint, de az itthonira talán már van bérlő, az autó eladása jó kezekben van, és ezután a poszt utan próbacsomagolásba kezdek.

Legnagyobb meglepetésemre - pedig ez valószínűleg törvényszerű - most kezdenek halál izgalmas dolgok történni velem. Vagy megfordítva, így jobban szeretem: halál izgalmas dolgokba kezdtem bele. Most, hogy külföldre költözöm örökre. Jó az időzítés, mondhatnátok cinikusan. Pedig tényleg  jó: talán ez az elbúcsúzós élethelyzet hozta ki belőlem azt, hogy nem akarok, mert nem kell mindentől elbúcsúznom,  az életem nem ér itt véget, pontosabban itt az alkalom egy egészen új életet kezdeni, esetleg egy olyat, amit én formálok. Réges régi barátokkal ültem és ülök le beszélgetni, kivel mi történt az elmúlt években, miben pörög most, hogyan változott a gondolkodása, mit gondol most a világról, az életről -  tíz évvel ezelőtt csendben elhamvadt barátságok élednek fel és robbannak be az életembe. Mindblowing. Ez még csak a halálizgalmak lelki része, bár önmagában már ez is elég jó. De hogy egy barátnővel két hónapja összedobott pályázat olyan hólavinát indít be, amiben egy azóta összeállt kis csapattal világmegváltunk, ötletelünk, kipróbáljuk a (szakmai) körmünket, munkaterveket szövögetünk a következő 1-2 évre(!); kezet a szívre, mikor csináltatok ilyet utoljára? Félreértés ne essék: nem lila álmokat szövögetünk, hanem nagyon is gyakorlatias hozzáállással tervezzük a munkánkat. Ja, hogy én elköltözöm az országból? Na és? Távmunka, e-mailpingpong, megbeszélések skype-on... Az első sikerünk megünneplésére pedig majd hazaugrom :)

Szóval ez a kiköltözés egy újfajta életbe költözést is ígér. Vibráló, pezsgő életet érzek, lendületet, mozgást, történéseket. És életünk új helyszínét még nem is láttam, nem is tudom, az milyen kihívásokat és izgalmakat tartogat. Kalandra fel!