Időből van most a legkevesebb, nemhogy blogot írni, de tudom, ha nem ragadom meg ezeket a napokat, heteket, ha addig várok, míg „minden elrendeződik” (cirka 1 évre saccolom), akkor már hiába írok a kezdetekről, hol lesz az már? Úgyhogy itt egy gyorsjelentés az az elrendezhetetlennek tűnő ügyek tornádójának közepéről, az információzuhatag örvényének legmélyéről.

Délután 4 óra, a gyerekek most zuhantak be mellém ebéd utáni alvásra. Én 3-kor dőltem ki, a hajnal 4-ig fennlétnek (határidős állásjelentkezések beadása; hej, Amnesty International meg Save the Children, remélem, nem hiába szívnak ma a kölykeim!) természetesen ára van: kibillenés az úgy-ahogy napi rutinból, késői ebéd, túlpörgött, megvadult gyerkőcök.  Anya átmenetileg beadja a kulcsot.

Nem panaszkodhatom, van napi rutin, örülhetnek a gyerekpszichológusok, a gyerekek megkapják a biztonságos hátteret, az anyjuk szoknyája mellett próbálgathatják a körmeiket, fedezhetik fel a szép új világot. Reggeli, játék-készülődés az elindulásra, park-játszótér, meleg ebéd itthon (itt még bőven van lemaradásunk a kulturális beilleszkedésben, egy igazi angol legfeljebb este, de inkább csak hétvégén eszik meleget), kötelező ebéd utáni alvás (extra pihenés a megváltozott élet okozta sokk miatt, de tényleg kipurcannak!, plusz anya ekkor tud bármi „felnőtt ügyet” intézni), délután park-játszótér, esetleg bevásárárlás címén randalírozás valamelyik közeli szupermarketben, apavárás, -nyúzás, játék, vacsi, zuhi, mese, mézes tej (köszi, Bálint!), alvás. Hhhhhhuhhh.

Mindeközben folyamatosan görcsben áll nem is a gyomrom, inkább az agyam a sok kombinálástól: hogyan vállaljak munkát, ha itthon a két gyerek, milyen intézménybe tehetném be őket a munkakeresés idejére, ami olcsóbb, mint napi 60 font azaz kb. 21ezer Ft (tényleg!), hol van az a heti 15 óra ingyenes ellátás, amire bazíroztunk a munkakeresés időszakára, mikor lesznek jogosultak állami ovira, sulira, kötelező-e a suli 5 éves kortól (igen), a nem állami gyerekintézményekben, gyerekfelügyelőknél milyen költségekre számítsunk. A hajam égnek áll a sok kérdőjeltől. Fizikailag rosszul vagyok a hallott költségektől. Kérdeztem egy childmindert (olyan családi napközisféle, gyerekfelügyelő a saját otthonában), hogyan fizetik ki ezt a családok? A válasz a tipikus, elnyújtott, sajnálkozó hanglejtésű „I knoow...”. Well, I don’t knooow. Vannak támogatások ezekre az ún. child care költségekre  is, de a támogatási mechanizmus, ahogy a teljes köznevelési rendszer is számomra teljesen átláthatatlan: az önkormis ügyfélszolgálatosok profin összeállított anyagokkal bombáznak minden egyes telefonhívásom után, de úgy érzem, elveszek az információrengetegben, nem tudok hova tenni egy csomó fogalmat, viszonyag elfogadható angolommal nem tudom összerakni a képet. Arra pedig nincs kapacitása az önkormányzatnak, hogy személyes tanácsadás keretében magyarázza el nekem valaki a rendszer működését „óvodától egyetemig” (elég lenne a 2-5 éves korosztály, onnan már vágom).  Egy olyan országban, ahol a vízszámla havi bontásban fizetéséhez egy plasztikkártyát küld a helyi Vízművek, aminek segítségével  bizonyos élelmiszerboltokban készpénzzel fizethetem ki a havi számlámat (nem, nincs állandó átutalás a bankomon keresztül, az 500 éve létező bankrendszer országában ennél szofisztikáltabb rendszerek működnek), szóval egy ilyen országban talán nem csoda, ha a köznevelési rendszer, és az abban szükségszerűen igénybeveendő támogatások rendszere... khm, első, második, sokadik látásra is kusza.

Nekem egyébként ez az egész támogatásigénybevevősdi egy nagy össznemzeti, persze legális zsonglőrködésnek tűnik, amiben valószínűleg mindenki részt vesz, aki nem kapja meg évi végi bónuszként a teljes éves fizetését. És persze, aki átlátja a működését.

Szóval ilyenek nyomasztanak napközben, miközben elképesztően kreatív játszótereken töltjük a napjainkat, ilyeneknek próbálok utána járni telefonon, e-mailben és sok-sok böngészéssel a napközbeni 1-2 óra alvás alatt, és az estéim is ezek körül forognak, ahelyett, hogy beszélgetnék a pasimmal, aki féléve vár ránk itt Londonban. De van, amivel már haladtunk: van háziorvosunk, megbirkóztunk a közüzemekkel és minden számla fizetése beállítva, tudunk konkrét sulikról, ahol tutira van hely az első osztályokban, és néha már a megfelelő irányt is eltalálom a metró felé. És biztos vagyok benne, hogy egy év múlva röhögve fogok visszagondolni erre a kétségbeesésre.

És hogy addig mi fog történni? Marci iskolaköteles. Mivel a Waldorf-ovisuli (az egyetlen intézmény, ahova egy csoportba mehetnének mindketten) megfizethetetlen így első nekifutásra (bá rmég nem adtam fel, hogy egy év múlva már ki tudjuk pengetni a tandíjat), a két gyerek együttes integrációja a következő 2-3 hétre redukálódik egy childmindernél. Aztán szegény Marcikámra a suli (jó, tudom, nem olyan durvák a körülmények, mint a magyar első osztályokban), Danira az addig kiderítendő,  ki-tudja-milyen-intézmény vár. Én pedig találok egy gyakornoki helyet valami nagyágyú civil szervezetnél, ahol remélhetőleg pár hónap után megkínálnak fizetős melóval is. Itt elpötyörészek 1-2 évig, bár egy idő után inkább átnyergelnék kézzelfoghatóbb munkáért egy kisebb civil szervezethez, ami valami szimpatikus ügyet visz, mint pl. a városi bringázás, élhető város, gerillakertészet vagy városrehabilitáció, stb. És ezalatt szép lassan, kitartóan építjük a magunk kis (?) projektjét a barátokkal, ami reményeink szerint 2-3 év múlva akár termőbe is fordulhat, ha ügyesek és szorgalmasak vagyunk. Úgy legyen!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.