Meséltem már, hogy egy hónapja 9-től 6-ig melózok egy irodában? És hogy a srácaim már középiskolások? Hja, "repül az idő..."

De tényleg, sikerült a legutóbbi, sose tanult szakmámban munkát találnom: 4 hónap eredménytelen álláskeresés után ősszel a pasim a kezébe vette a jelentkezésemet és 5 hét múlva lett állásom. Most egy online divatcég, egy mamutvállalat pénzügyi osztályán lökdösöm a kifizetendő számlákat. Azazhogy csak szeretném lökdösni, mert valójában majd' bele szakadok a melóba, egy "irodaköltözés miatti munkaerő-elvándorlás okozta több hónapos munkahátralék" feldolgozásába. 30 szorgos hangyadolgozó birkózik a milliárdos kiadások számláinak kifizetésével. További  20 szorgos hangya ellenőrzi ezen kifizetések szabályosságát és elemzi ezeket a kiadásokat. Ők az én munkatársaim, velük szívom együtt az open air office levegőjét. Vegyesek, mint a káposzta: a csapat fele angol, a negyede itt nevelkedett bevándorló, a másik negyede meg felnőtt fejjel beköltözött bevándorló. Az itt nevelkedettek indiaiak, pakisztániak. A Common Wealth. Esetleg közel-keletiek. A friss bevándorlók spanyol nyelvűek vagy kelet-európaiak, esetleg közel-keletiek. Barizás nem nagyon van, merthogy meló van, amit mindenki nagyon komolyan vesz. Az első héten írtam pár sms-t a telefonomon. A mókamester olasz csaj, Elisa elment az asztalom mellett és hangosan megkérdezte, hogy "how are you, Krisztina? Are you busy?" Persze nem akart semmit se mondani. Ő csak finoman utalt. A komolyan vétel másik formája, hogy mindenki elkezd melózni már a munkaidő kezdete előtt és azonnal belecsap a lecsóba, nincs bemelegítés, kis dumcsi, milyen volt a hétvége, stb. Pontosabban "how was your weekend?" van, csak arra az a standard válasz, hogy "not bad - and yours?", amire pedig azt kell mondani, hogy "it was ok" és már lehet is lehajtani a fejet és belemélyedni a számlába vagy pislogás nélkül meredni a monitorra, miközben a kéz vitustáncot jár a billentyűzeten. A kávéjukat rekordgyorsasággal készítik el, még nem jöttem rá, hogy csinálják, de elmennek érte a konyhába és egy perc múlva már vissza is jönnel. Valami szupertechnikát használnak. És azt hiszem, ez a tempó még nem is vészes, több új kolléga is mondta, hogy az előző munkahelye sokkal pörgősebb volt. A régi arcok az 1-5 éve itt levők, ők kb. negyedét teszik ki a teljes társaságnak. Tehát túlnyomó részt újak az emberek, pár hete, hónapja dolgoznak itt, megy a megfeleléskényszer.
A kollégák nagyrésze rendes, többnyire segítőkész. Van egy kis kioktatósdi, főleg e-mailben huszárkodnak a tapasztalatlanabb új dolgozókkal, személyesen viszont max leráznak ("Can I come back to you in a couple of minutes?" oszt soha többet...), de legtöbbször segítenek. Oké, hogy a svéd dizájnú konyha-ebédlőben nem állnak szóba az igazán újakkal, tehát én rendszeresen egyedül eszem, miközben körülöttem beszélgetnek az emberek, de ez az érzés valahogy ismerős, úgyhogy ezt lenyelem. És csakazértse kütyüzök ebéd közben. Nem reménytelen egyébként az ismerkedés, vannak más osztályokról is kollégák, és vannak köztük, akik csak egy barátságos szóra várnak. Teszteltem.
A nagy szerencse, hogy majdhogynem egy kukkot sem értek a szakmából, lévén hogy angolul van, nagyon változatos szókincset használnak - pl. raise/post/process/pay/etc an invoice, tehát egy kifejezés megértése még nem elég -, és sose tanultam még magyarul se a szakmát. Na jó, egy kis munkatapasztalatom már volt a számlakifizetés terén, nna, de épp ez az, hogy abba az állásba is úgy kerültem, mint Pilátus a krédóba, szóval most szembesülök csak azzal, hogy mennyire kevés a korábbi szakmai tapasztalatom. Magyarán annyit értek, amit józan paraszti ésszel összerakok a bölcsész kobakomban. Úgyhogy elég vicces, amikor elkezdek magyarázni egy problémát, aminek a megoldásához segítséget kérek. Pénzügy konyhaangol bölcsésznyelvre fordítva. De mondom, az a jó ebben, hogy jobb hiján meg is tanulhatok ebből, amennyit akarok és tudok. Kiaknázatlan agyamnak még az is inger, ha a beszerzési megrendelés teljes folyamatát felfedezhetem. Igen, aktív ismeretszerzésre gondolok, mivel e gyárban nincsenek képzések még a saját munkafolyamataink megismertetésére, sőt a feladataink elvégzésére sem (a "Gizike, mutasd meg a kollégának, hogy kell a Sun-ban a payment run-t csinálni" típusú egyalkalmas betanítást nem tekintem annak), nemhogy a kapcsolódó folyamatok megismertetésére. De ez kell a felfedező elmének! Mit nekem nyelvi akadályok, szakmai szakadékok, kitartóan török a teljes megismerés felé. S ha fogyatkozik a lelkesedés, akkor Donald kacsaként a dollárjeleket látom magam előtt: talán el tudunk menni hétvégére valami szép angol vidékre. Ez egyáltalán nem kevés, úgyhogy örülök.
Munkába állásom óta reggel 9-ig a gyerekekkel vagyok, betuszkolom őket a suliba, és fél 10-re bevágtatok bringával a melóba. Mindig kések pár percet és kifulladva, szétesett frizurával esem be, de legalább nem szívok a dugóban rostokoló buszon. És igyekszem kicsípni magam. Ha már felnőtt emberek közt vagyok, végre felvehetek normálisabb ruhákat is, mint a hordozókendő, vagy változatosabb kiegészítőket, mint a babakocsi. Mire jön az ebédidő, egy kicsit mindenkin nyomot hagy a délelőtt. Egy óra ebédszünetem van, ezzel lehet zsonglőrködni, rövidíteni, ha picit hamarabb le kell lépnem a melóból, vagy később tudok kezdeni. Középtávú célom, hogy ezt fél órára lealkudjam. (Hosszabb távú, hogy félállást találjak. Még hosszabb, hogy saját projektből éljek meg.) 6-kor végzek (ami sose 6!), fél 7-re hazaesek és úgy örülök a srácoknak, mint még talán sose. Csak nézni meg hallgatni őket... Sajna, legkésőbb másfél óra múlva már ágyban kell lenniük, úgyhogy az este egy rövidített második műszak, vacsi, fürdetés, fektetés, de valójában olyan rövid, hogy mire felocsúdok, vége, szóval emiatt nem kell sajnálni engem. Aztán jön a felnőttek magánélete, de ez eleinte  a munka okozta sokkhatás kiheverésébe (üveges tekintetű semmibe meredésbe) vagy ventillálásba fulladt. Most már kezdek észhez térni, megnéztünk már pár filmet is, kétszer kiruccantam a barátaimmal péntek este, szóval lassan elkezdek újra élni. Ha belerázódom ebbe az életvitelbe, akkor majd a hétvégi városnézéseket, kiruccanásokat is folytatjuk. Most még intenzív semmittevés folyik hétvégente, némi gyerekekkel foglalkozással megspékelve.

U.i.: Na, ma kaptam egy olyan ízelítőt a kapitalizmusból, amitől fél napig merev sokkban imitáltam a munkát. Team meeting volt. 8 tagú a Csipet-csapat, ebből egy a főnök. És ez a főnök elkezd pattogni, hogy miért nem teljesítjük a normát, napi 100 számla feldolgozását? Aki nem tud ennyit melózni, az nem maradhat a cégnél. Lehet túlórázni, vagy bármit csinálni (de mégis, mit még??), de a kb 2 hónapos munkahátralékot fel kell dolgozni. A pasim szerint a menedzserek röhögnek a markukba, mert ha beparázunk és legalább a "target" felét kiizzadjuk, még akkor is rekordidő alatt kiszedjük őket a szarból. Én még sosem voltam ilyen futószalagnál lebaszós helyzetben, nagyon érdekes volt megélni belülről is meg kívülről is. kollegalitás, kurázsi szempontjából. Ráadásul kicsit izgis a szitu, mert ha rájönnek, hogy a felét sem értem annak, amit mondanak, én tuti repülök. Álmomban mindig lebuktam, amikor oroszból felelni kellett volna, és én egy kukkot sem tudtam. De itt jön az üvegbúra, mert a valóságban megegyeztem az orosz tanárnővel, hogy én inkább oroszból magyarra fordítok felelés helyett. Nna, ilyen megegyezés itt nem lesz, úgy érzem. Vagy megtanulok folyékonyan oroszul, vagy álcázom tovább magam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.