Félálomban lévő blogomon semmi nem utal arra az elektromos viharra, ami április óta zajlik körülöttünk. Eddig.

Londonba költözésünk előtt 3 hónappal Eszter barátnőm kitalálta, hogy írjunk együtt egy pályázatot egy alapítványnak, akik nagyszerűen fejlesztenek sérült gyerekeket. Megírtuk (nem nyert), és közben olyan jól dolgoztunk együtt, mintha ez így lett volna kitalálva. Elhatároztuk, hogy nem számít a kivándorlásom, a Gyöngyház utca helyett majd Londonból küldöm a küldendőket. Az indulás előtti hónapban már négy másik, korábban számomra ismeretlen emberrel törtük a fejünket azon, hogy milyen kreatív projektet lehetne kitalálni a sérült gyerekek életének boldogabbá tételére. Két találkozó után már kikristályosodott a terv: valahogy csináljunk játszótereket, ahol a sérült gyerekek kerekesszék nélkül használhatják a játékokat és együtt játszhatnak a nem-sérült társaikkal, tesóikkal. Ez nyilvánvalóan mindenkinek jó, 0-99 éves korig. És aköré még számtalan kreatív projektet fel lehet építeni.

Igazi nehezített pályán indultunk el, de a sérült gyerekeket is nevelő újdonsült barátaim-munkatársaim számára ez nagyon is ismerős helyzet volt. Szakmai tapasztalataink teljesen vegyesek voltak és nem feltétlenül passzoltak a projekthez: gyerekpszichológus, HR-tanácsadó, operatőr, pénzügyes...de pl. a sérült gyerekkel élés tapasztalata sokban segített bennünket. Viszont nem voltunk tervezők, a vállalkozásunk fejlesztéséhez sem értettünk, a projektet hol egy valaki menedzselte, hol mindenki egy picit, hol meg senki. Nem volt egy kanyi vasunk se az egészre, időnk pedig annyi, ami a munkánk és a családjaink mellett lehetett.

Szerencsére voltak mindig apró célok, amelyekre mint agár a műnyúlra ráfixáltunk és követtük. Na jó, az agár-hasonlat kicsit túlzás... Vállalkozásfejlesztési programra jelentkeztünk és megnyertük. Üzleti tervvel és business canvas-szal birkóztunk 8 hónapon át a program keretében, eközben megismertük pl a hazai és külföldi játszótér-gyártókat és piacot. Nekiugrottunk a közösségi támogatás témájának, hogy mi kimegyünk a Kickstarter-re. Nem mentünk. Tervezőkkel konzultáltunk, végül kettővel elkezdtünk együtt dogozni az első játék-modellen. Önkormányzatokkal konzultáltunk kérdőíven (0% visszajelzés) és személyesen, zártkörű konferencián. Az első konkrét eredményünk egy beleegyezés volt egy budapesti önkormányzat részéről, hogy ha már lesz játszótéri játékunk, az ő játszóterükre kirakhatjuk. Feltérképeztük a játszótér körüli cégeket (37 local business), és támogatást kaptunk két helyi bankfióktól. Gyerekkönyvet akartunk készíteni a megálmodott játszóterünkről és az egész témáról.  Hetekig kínoztuk egymást a bemutatkozó anyagunk (one pager) pofozásával. Elkezdtünk brandet építeni, nevet, szlogent kitalálni. Mi, akiknek az egészről inkább csak sejtéseink voltak. Sok-sok hónapot töltöttünk cégek megfűzésével, hogy támogassák a projektünket, eredménytelenül.Találkoztunk még nálunk is nagyobbról álmodozókkal, és megpróbáltunk együtt dolgozni. Nagyon sokszor elfogott minket a kétség, nem az ötletünk hasznossága felől, hanem a megvalósíthatósága miatt. Irtó nagy falatnak tűnt, és nem találtunk rajta fogást. És akkor egyszer csak megint visszatértünk a közösségi finanszírozás lehetőségéhez, mert hirtelen, talán a tervek lassú, de biztos elkészültével összeállt a fejünkben, hogy mire tudjuk használni ezt a lehetőséget. Az első modell prototípusának elkészítésére.

Eltelt a nyár a tervezéssel és a szanaszéjjel nyaralással. Nyáron nem lehet dolgozni, pláne kisgyerekes anyákkal nem. Ősszel leforgattuk a filmet, mert juhhé, operatőr-vágónk pont van!! Télen téliálom alatt matattunk valamit a kampány elkőkészítésén. Aztán újévre összekaptuk magunkat és (sokadik) indulási dátumként kitűztük az április 20-at. Az jó, akkor 40 napra rá kezdődik a nyár és lehet játszóteret bővíteni. Az lesz a mi időnk.

Aztán elindult a kampány, a többi pedig történelem. És ki tudja, talán irónia nélkül is az lesz. Hiszen 3 nap alatt összegyűjtöttük a prototípushoz szükséges többmillió felét. Még a kampány félideje előtt összegyűlt a teljes összeg, ami a legyártáshoz kell. A támogatás pedig azóta is stabilan folytatódik, jelenleg 117%-os finanszírozottságú a kampány. Tucatnyi sajtótermék adott hírt a projektünkről és a kampányról, amely felkeltette néhány gyártó és szakmai segítő érdeklődését. A pénzbeli támogatások mellett dőltek a nem-pénzbeli segítségek is. Volt, aki rendezvényhelyszínt ajánlott fel, más a gépészmérnöki tudását. Voltak, akik a projektünk számára gyűjtöttek a saját rendezvényükön. Egy támogatónk fantasztikus pályázati lehetőséget ajánlott nekünk. Volt, aki 3D-ben kinyomtatta a modellt, hogy meg tudjuk mutatni egy külföldi kiállításon. Egészen megdöbbentő, mélyen megható és megtisztelő volt a támogatás ereje, a sok-sok biztatás. Ekkortól éreztük úgy, hogy mindig is jó úton jártunk, hiszen ezt most egy több ezres közösség igazolja vissza, és hogy micsoda szerencse és persze kitartás, szívósság, hogy kibírtuk egymást és a helyzetet idáig. Hogy kicsit megtépázottan, de itt vagyunk a "siker kapujában". Most már csak élnünk kell a lehetőségekkel. Ez sem kis feladat.

tengerpart.JPG

A bejegyzés trackback címe:

https://el-lehet-innen-menni.blog.hu/api/trackback/id/tr837504220

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása